Elfelejtettünk szeretni. Sőt, ne is menjünk el idáig. Elfelejtettünk elfogadni.
Elfogadni egymást. Elfogadni a másikat. A másik érzéseit, gondolatvilágát, tetteit.
Elfelejtettünk szabadnak lenni. Hiszen ha másokat rabságban tartunk, akkor mi magunk is rabok vagyunk.
Az elfogadás olyan alapvető, olyan zsigeri, hogy csak megfeszített “munkával” irtható ki még az írmagja is.
Gondolkodtatok már azon, hogy szinte kivétel nélkül mindannyian miért élünk át nyugalmat, békét, ha a természet körbevesz minket? Azért, mert a természet elfogad minket. Nem fogalmaz meg magában rólunk ítéleteket, nem akar a rabigájába hajtani mindenkit, sőt pont ellenkezőleg.
Ehhez képest fordult már elő veletek, hogy elmentetek valahova, ahol legszívesebben icipicire húztátok volna össze magatokat látszólag ok nélkül? Tényleg csak látszólag egyébként, mert egyszerűen reagáltatok arra, ami kimondva is történt a közeletekben. Mert az emberek hangosan gondolkodnak. Magukban, de mégis a lényünk számára jól hallhatóan.
Ítélet ítélet hátán. Ahogy a külsőm alakult úgy zsebeltem be én is a kéretlen megjegyzéseket. Pedig amíg az én testemet díszítik tetoválások vagy amíg nekem extrémebb a hajam, addig minden oké, mert senki másra nem szeretném ezt rákényszeríteni. De akkor meg miért is gondolja bárki, hogy a véleménye érdekes, lényeges? Egyáltalán miért is alkotunk egymás külsejéről, magánéletéről véleményt? Az mindenkinek a saját dolga.
Néha nagyon egyedül érzem magam a nagyvilágban, pontosabban néha úgy érzem csak kevesen beszéljük ugyanazt a nyelvet. Én nem azért nem panaszkodom, mert nincsenek problémáim, hanem azért, mert nem gondolom, hogy örökké élek, és bizony, ha nem élek örökké, akkor borzasztó nagy pazarlás panaszkodásra fecsérelni az energiát.
Sokan a panaszkodást összekeverik a beszélgetéssel, az együttérzéssel, a meséléssel. Nem, én nem azt nevezem panaszkodásnak, amikor megosztjuk egymással a nehézségeinket. Nem. Az a panaszkodás, amikor valójában semmi fajsúlyos alapja nincs a mondandónak, de valakiről biztosan szól, vagy valami önös, de teljesen mellékes dologról.
Igen, én ezekhez a mondatfolyamokhoz már sem szóban, sem érzelmileg nem tudok, és nem is akarok kapcsolódni. Ahogy az elítélő emberekhez sem, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy a másik embert valami okból a földbe döngöljék.
Amikor van, akit éppen újraélesztenek dialízis közben, amíg van, aki váratlanul, fiatalon megy el, addig nem vagyok hajlandó többet fejet hajtani az ilyen megnyilvánulások előtt. Aki azt hiszi, hogy csak azért, mert nem tudom milyen tanult, vagy épp tapasztalt, esetleg sikeres, vagy szép, netalántán híres, valamiben kiemelkedő, esetleg semmiben sem más, mint bárki, de egyetlen igazság létezik a sajátja az téved. Mert ez nem az élet, hanem ez csak egy illúzió.
Amikor a természetben járok, amikor tekerem a bringát, amikor a barátaimmal falom a kilométereket, amikor a szeretteimmel együtt vagyunk, amikor hallgatom a zenét, vagy épp igen, amikor olykor bömböltetem ügyelve a környezetemre, amikor olvasok, amikor írhatok, amikor a kollégáimmal együtt ügyködhetünk, amikor szakmailag fejlődhetek, amikor tanulhatok, amikor beállhatok a jéghideg zuhany alá, amikor belecsobbanhatok a vízbe, amikor dialízis után hazaérve egy újabb napnak örülhetek, amikor reggelente hálát adhatok azért, mert létezem, amikor a tetoválásaim, mint totemállatok erőt adnak nekem, amikor fürdőzhetek Manna örömében, amikor láthatom Anyu fejlődését, amikor ihatok egy pohár jéghideg vizet nem gondolva semmire, amikor behunyhatom a szemem azt képzelve, hogy csak csukva van, amikor szerethetek, és amikor szeretnek, amikor elfogadom a világot, akkor élek. Akkor igazán, megmásíthatatlanul élek!