Járatlan

A járt utat fel ne add a járatlanért – tartja a mondás. Mégis az életünk során oly sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor kénytelenek vagyunk elindulni az ismeretlen, könnyekkel, fájdalommal és a remény szikráinak apró csillagaival kikövezett úton.

 

Majdnem minden ember szereti a megszokottat, a bejáratott, kitapasztalt dolgokat. Könnyebb olyan úton haladni, amelynek már minden repedését, buktatóját ismerjük, mint egy új, szakadékokkal teli ösvényt választani. Pedig utóbbiról csak képzeljük, hogy völgyekkel teli, hogy kráterek ütötte lyukakon kell átverekedni magunkat. A legtöbbször, ha alkalmunk adódik megtapasztalni a másik választást, kiderül, hogy sokkal rosszabbnak véltük – s a végén még az sem lehetetlen, hogy a régi, ki és megtapasztalt út lesz a járhatatlan…

A döntés, azonban nem könnyű, sőt a legnehezebb lépés. Amikor nagyjából minden a helyén van az életünkben és a homokóránkban rendesen peregnek a homokszemek, ritkán vágyunk arra, hogy egy vihar felkavarjon mindent. Pedig, ha őszintén magunkba nézünk észrevesszük, hogy az óránk szemcséi inkább kövek, amelyek sokszor a szívünkről pattogzanak le. Feltűnik, hogy kicsit minden szürke és a boldogság ábrándja már rég elkerül minket. De a járt akkor is könnyebb, ha már kicsit sem boldogít. Hiszen, ha mindent feladunk? Ha választunk és elindulunk másfele? Mi történhet? Minden rosszabb lehet: a köveket pergető szívünk üvegdarabokat forgathat, amelyek megsebeznek minket. A nyugodt, ismert egy vad, ismeretlen es feszült valamivé válik és mi keressük a kiutat.

Persze ott van a jobbá alakulás lehetősége is. Hogy mégiscsak homokszemekké zsugorodnak azok a kavicsok – s hogy talán újra színessé válik a világ. A nagy dolgok ritkán jönnek a házhoz és kopogtatnak be: Kezicsókolom, én vagyok a változás szele. Bejöhetek vagy felkészülne rám? A kertben, ha gondolja kipróbálhat és döntsön csak ezután. A valóságban mindenért meg kell küzdeni és sokszor a nagy ügyért nekünk is óriásit kell lépnünk, többnyire az ismeretlenbe.

A mérlegelés a mai világban teljesen normális. Abszolúte nem abban az univerzumban élünk, ahol könnyű váltani. Ahol nincs félelem bennünk, hogyha a sötétségbe nézünk. Annyira kell a biztonság minden szempontból, hogy inkább ragaszkodunk a szilánkos stabilitáshoz, mint ahhoz, ami lehet. Mert épp a lehet az, ami zavar minket. Nem mondhatjuk azt, hogy: biztos, csak azt, hogy előfordulhat – s erre házat építeni, merészség.

 

Az élet, azonban nem hagyja ösvények nélkül az embert. Sokszor maga a sors alakítja úgy „sétáinkat”, hogy kénytelenek vagyunk letérni a megszokottról és belevágni az újba.

A túracsapások mindig megnyugtatóak: jelzések vezetnek minket egy irányba, eltéveszteni sem lehet. Biztonságosak, a vadállatok nem járnak arra és fejben el is lehet raktározni a tényt: tutira célba érünk. Legalábbis így vélekedünk.

Ha pedig az erdő sűrűjébe nézünk megrettenünk: mi várhat ott? Vadállatok? Egy szakadék? S ital, étel nélkül? Aztán észrevesszük, hogy a gyalogútonkon keresztbe egy fa fekszik, terpeszkedőn. Óriási évszázados fenyő lehet, nem látunk át rajta. S nincs választás, most már nincs: menni kell előre, bele a váratlanba.

A hajunkat tépik az ágak, arcunkba markolnak a bokrok, lábunkat csípi és marcangolja a csalán. Szánk kiszáradt, szemünket könnyesre fújta a szél s már épp lerogynánk a fáradtságtól, amikor kiérünk egy mezőre. A táj lenyűgöző: patak, szamóca és csend, nyugalom, napsütés, béke. Először délibábnak véljük, aztán rádöbbenünk, hogy rátaláltunk a saját oázisunkra… S, ha az a fa nem fekszik elébünk elmentünk volna e csoda mellett.

 

Amikor az életemben ilyen fenyőfák dőlnek ki sokszor fohászkodom az Úrhoz, hogy mutasson irányt. Most miért kellett ennek vagy annak történnie? Miért nem volt jó az, ami eddig bevált?

Aztán, amikor elkezdek gondolkodni rájövök arra, hogy ennek így kellett lennie. Most más útra kell térjek, mert ott várnak a kihívások, ahol fejlődhetek, tanulhatok, erősödhetek. Néha kellenek azok a pofonok. Olyan erős ütések, amiktől összeesünk, arccal a némaságba. De az ilyen nyaklevesekből lehet úgy felállni, hogy győztesnek érezzük magunkat.

Gyakorlatilag erről szól az élet: kapunk, a súly alatt térdre borulunk, majd kúszva-mászva, de igyekszünk tovább.

 

Néha bitang nehéz. Amikor arccal fekszünk a némaságban, a fű csiklandozza az arcunkat, de nincs erőnk még megmozdulni sem, akkor…kilátástalan minden.

De jön egy szellő, egy hang, egy ismerős illat. Jönnek az emlékek: a szerettek, barátok. A nevetés csilingelése… S megmozdul az addig élettelennek vélt lábunk s feltápászkodunk. Lelkünk, testünk megtépázva, akárcsak az igazi kószáknak, de megyünk tovább.

 

S hogy miért kell néha kockáztatni? Miért kell igent mondani? Miért kell bátran beleugrani az ismeretlenbe? Mert egy életünk van. Nincsen ötödik, hatodik, mint a macskáknak. 1 élet, amelynek hosszúságát nem ismerjük. 1 élet, amivel gazdálkodhatunk. S egyértelmű, hogy épp ez is lehet mindennek a gátja, mert ha valamit elrontunk, nincs második, harmadik esély, hogy rendbe hozzuk.

A mondás, azonban igaz: rövid az élet. Ahhoz pedig pláne az, hogy boldogtalanul éljük végig. Van, amiről nem tehetünk, amin nem tudunk változtatni, de rengeteg ösvény mutatkozik meg a letaposott évek dzsungelében, amin érdemes elindulni, félve is, mert bár lehet, hogy térdre kényszerít minket az út első harmada, de a végén ott csillog a szemünkben a remény, hogy meglelhetjük saját, oly vágyott oázisunkat.