Képes vagy rá?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

st1:*{behavior:url(#ieooui) }

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Amikor az emberek találkoznak esetleg fogyatékos társukkal szerintem egy idő után felmerül bennük a kérdés: képes erre vagy arra? Ez végülis normális, az ismeretlenbe mindig így vág bele az ember, aztán idővel úgyis látni fogja, hogy milyen is az illető.

Az életem során magamnak is számtalanszor fel kellett tennem a kérdést: képes vagyok rá? Meddig tart a határ? Vajon mikor és mivel kapcsolatban kell először elismernem azt, hogy nem, erre egyedül képtelen vagyok.

 

Az utolsó pár szó a legnehezebb azok számára, akik valamilyen fogyatékkal élnek. Mi mindannyian azért küzdünk, hogy önállóak, önellátóak lehessünk. De az ember, ahogy fejlődik eléri azt a szintet, amikor elismeri: van egy határ. Óriási lelki válság árán jutottam el én is az első „képtelen vagyok rá” kijelentésemig.

 

Alapvetően minden kezdet nehéz. De megadni a lehetőséget: a leggyönyörűbb dolog.

Tegnap családilag lekvárt főztünk be. Közel 11 kiló sárgabarack várta a sorát a dugig rakott táskákban. Rám jutott a kimagozás és a darálás folyamata. Ahogy magoztam a barackokat arra gondoltam, hogy nincs nálam most boldogabb ember. Elég fura gondolat nem?

Én mégis úgy éreztem, hogy hasznosnak lenni, esetleg besegíteni a legcsodásabb dolog a világon. Hiszen én is annyi segítséget kapok. Egyre gyűltek előttem a felezett barackok és a kis buborék is dagadt bennem, ami folyton mosolyt csiklandozott az arcomra. Aztán én végeztem, miközben Anyu pucolta a gyümölcsöt. Odaléptem a darálóhoz és elkezdtem szépen a folyamatot. A második körben véletlenül mellé ejtettem a barackot és nagyot placcsant a földön. Olyan jó ragadósan nagyot.

Igen, néha az „elvakondozás” közrejátszik. Ilyenkor ejtek félre dolgokat vagy megyek neki valaminek. Régen ez nagyon rosszul esett. Saját magam felé nem tudtam feldolgozni. Most már jót nevetek – ahogy tegnap is tettem. Lilimé lett a „zsákmány”, én pedig folytattam tovább a darálást.

 

Emlékszem életem első vakon megpucolt gombájára. Fogtam azt a kis, illatos fejet és megszabadítottam a törzsétől. Az ujjaimmal éreztem a lehúzandó héját és megtisztítottam. Amikor kaptam a visszajelzést, hogy tökéletes munkát végeztem – elöntött az öröm. Pedig csak egy gombáról beszélünk, de mégis:

Ars poeticája mindez az életnek is, mert mindent meg kell próbálni. Lehet, hogy hibázunk közben, az is lehet, hogy más utakra tévedünk, de bíznunk kell abban, hogy végül sikerülhet!

 

Azt mondják, hogy a siker az a kudarc elfogadása és igen, van benne valami. Ha elfogadjuk, hogy néha hibázunk, akkor előbb jutunk előre. Ahogy a gyengeségeinket is tudnunk kell helyén kezelnünk.

A dialízisek során el kellett fogadnom a tényt: bármennyire is szeretnék nem tudok gyalog hazamenni. Illetve nem mindig. Mert van, amikor annyira alacsony a vérnyomásom, hogy félő, elájulok útközben. Ilyenkor Édesanyámat kérem, hogy segítsen, aki örömmel eljön értem kocsival. De nekem ez egy lelki vívódás volt. Vívódás az ellen, hogy ne érezzem magam gyengének vagy kevesebbnek csak azért, mert nem ballagok haza. Vívódás az ellen, hogy azt érezzem: nem vagyok önálló.

Kellenek ezek a „boksz” meccsek, jól elgyepálja magát az ember agyban, ütközteti a gondolatokat és előbb vagy utóbb technikai KO-val vagy pontozással, de győz az egyik „fél”. Az elfogadás új utakat nyitott meg. Láttam, hogy valóban előfordul, hogy segítségre szorulok, de csodás emberek vesznek körül és minden erőmön azon vagyok, hogy ami most

nem megy, az később már ne okozzon gondot….mint a gombafejeknél. Az elsőnél beletörött a törzse, a másodiknál maradt egy kis héj, de a 15. már rendben volt. Csak mindig hinni kell – még ha ilyen pici dologról is van szó.

 

Lilit figyelve is mindig ezekre a következtetésekre jutottam. Amikor felemelem a magasba az egyik játékát és ugrásra bíztatom először elgondolkodik. Picit várja – hátha leesik, leejtem vagy odaadom neki. Miután kénytelen szembesülni a ténnyel: a játék stabilan tartja a magasságát elrugaszkodik és már a levegőben is van.

Nem mindig sikerül elsőre megkaparintania a vágyott tárgyat. Ilyenkor visszahuppanva a földre nem adja fel. Megáll és felméri a terepet. Hátrébb lép, újra fókuszál és kettő másodpercre megdermed. Aztán ugrik. Tökéletes pontossággal ragadja ki kezemből a játékot és örömében, füleit lobogtatva rohangálja körbe a lakást, én pedig nem győzöm dicsérni és becsülni. Mert ez a pici kis jelenet elmond róla mindent. A fel nem adásról, a mérlegelésről és végül a beteljesedett vágyról.

S bár ez csak egy apró dolog, mégis: aki kicsiben reménnyel és kitartással áll a dolgokhoz, az nagyban sem fog másként cselekedni.

 

Legyen szép a napotok!

www.facebook.com/vakvagany