Az ítéletek, a következtetések olyanok, mint a téglák. Falat építünk belőlük. Darabonként pakolgatjuk egymásra őket. Habarcsnak azt a nézőpontot, hitrendszert használjuk, hogy mi bizony megtapasztaltuk, tudjuk és ez a tapasztalás, tudás segít majd minket a jövőben. Ám ezek a téglák égig magasodó fallá állnak össze.
Mire képes ez a fal? Eltorlaszol mindent az utunkból. Lehetőségeket. Eseményeket. Embereket. Mindent, ami más, mint amit eddig “tapasztaltunk, tudtunk”. Minden, ami más, mint amit téglaként magunk elé pakoltunk!
Csak azt látjuk, halljuk meg, amit a téglamintás szemellenzőnk enged. Ami nem illik bele a képbe azt észre sem vesszük. Mintha nem is létezne. Így rohan el mellettünk az élet, ami csodákkal teli! Csodákkal, amik a téglafalon túl várnak ránk!
Hogy hogyan bonthatjuk le ezt a masszív habarccsal egyben tartott rendszert? Úgy, hogy megálljt intünk az ítélkezésnek, a kikövetkeztetéseknek és kíváncsiságot csepegtetünk a mindennapjainkba! Úgy, hogy feleletek helyett nyitott kérdéseket teszünk fel. Úgy, hogy jelen vagyunk önmagunkkal, az életünkkel.
Sokan azt hiszik, hogyha nyitottsággal lépnek előre, akkor előbb-utóbb kihasználhatóvá, lábtörlővé válnak. Ám ez csak akkor valósulhat meg, ha nem vagyunk jelen, ha nem figyelünk oda a sugallatainkra, ha a mintáink alapján haladunk tovább.
Soha nincsen késő a változtatásra! Ha pedig újra azon kapnánk magunkat, hogy téglákat és habarcsot tartunk a kezeinkben, akkor semmi baj! Lépésről-lépésre is végbemegy az átalakulás. Elég, ha ilyenkor rajtakapjuk magunkat. Mosolygunk egyet és üdvözöljük régi önmagunkat, hogy aztán új önvalónkkal mehessünk tovább!