Én vagyok. De mégis ki? Az anya, aki mindent megtesz a gyermekéért? A munka hőse, akire felnéznek a kollégái? A sport szerelmese, aki képtelen mozgás nélkül élni? Az ételek nagymestere, aki a konyhában érzi a legjobban kiteljesedve magát? A kutyák rajongója, aki el sem tudja képzelni, hogy lehet négylábú kedvenc nélkül élni?
A sort a végtelenségig folytathatnám, de mégis mi a jó válasz? Egyáltalán létezik olyan, hogy “jó”? Persze, hogy nem, hiszen mindenki másképpen írja le önmagát.
Ha pár hónappal ezelőtt faggattam volna önmagamat ebben a témában, akkor azt mondtam volna, hogy író, aki a betűk kusza forgatagának elhivatott szerelmese, mozgás-rajongó, aki heti öt edzésnél alább nem adja, mert nem bírja ki pilates vagy súlyzózás nélkül. Gyermek, aki soha el nem múló hálával adózik az Édesanyjának azért, hogy a világra hozta, s a világban tartja. Gazdi, akinek szó szerint a szeme fénye a kiskutyája. Barát, akire (remélhetőleg) lehet számítani, támaszként, bohócként, vad amazonként vagy szelíd szívpajzsként. Az egészséges életmód, táplálkozás kutatója, aki nem rest keresni azt az utat, amit a szervezete kíván. Végül olyan létező, aki a lelki békét, a szeretetet, és a gyógyulást nem mástól várja, hanem fáradhatatlanul rohan az élet titkai s nagy válaszai után – önmagában meglelve azokat.
Pár hónapja így jellemeztem volna magam. Ember, tele hibákkal, gyarlóságokkal, de fogékonysággal a jobbá válásra.
A kép oly stabilnak tűnt. Az elmúlt években a mozaikok így álltak össze, s én azt gondoltam, ez a mozdulatlanságban lüktető egység örökké tart.
De a változás engem is fülön csípett, hiszen a sorskerék folyamatosan forog, nincsen megállás, egy pillanatra sem.
Amit fontosnak hittem a mindennapjaimban, ami eltörölhetetlen alkotóelemként megalapozta a hétköznapjaimat hirtelen darabokra hullott.
November végén ismeretlen eredetű fájdalmak kezdtek el kínozni, s ez a gyötrődés azóta is tart. A helyzet nem, hogy nem javul, sokkalta inkább romlik. A magamról alkotott világképem darabjaira hullott szét, velem együtt. Tanítás ez, a javából.
Hogy milyen érzés a fizikumom zárkájában sínylődni, miközben a lelkem szárnyalna? Kelepce. Olyan börtön, amiből pillanatnyilag nem tudom hogyan szabadulhatnék ki.
Néhány hónapja még olyan természetesen jártam edzeni, ahogy reggelente felkel a nap. Megingathatatlannak, stabilnak véltem, aminek a jelenléte kizárólag az én döntésem.
Most pedig hiába az akarat, ha a testem nem engedelmeskedik, s a legkisebb mozdulatokra is fájdalommal reagál.
Éjszakánként, amikor úgy fordítom át magamat egyik oldalról a másikra, hogy kezemmel-lábammal kepesztek felidézem azokat az órákat, amiket a mozgás szerelmeseként tölthettem.
Nem adom fel. Csak új definíciókat írok. Ki vagyok én?
Az elmúlt hetekben leírhatatlanul sokat tanultam magamról, a világról és az élet misztériumáról. Nem vagyok rest keresni, kutatni, s cselekedni. Menni, a kínok ellenére is és álmodni, hinni abban, hogy a mulandóság tüzén ez a hasáb is elég majd.
Ki vagyok tehát? Egy lélek, aki a szeretet, béke állapotára hajt, s közben nemcsak átvészeli, hanem megéli a pillanatokat. A fájdalommal telítetteket is. S bár jelenleg a testem gúzsban tart, a szellemem szárnyal, sasként az égig repül, mert madártávlatból minden máshogy mutat, onnan látni az örökkévalóságba kanyargó utat.
Vagyok, aki vagyok. Ősi, isteni megnyilvánulás ez. S ha engedem, hogy a láncaimat levessem, akkor lehetek az, ki lenni szeretnék. Legfeljebb kicsit másként. 🙂
Megalkothatok egy új definíciót, ami nem korlátoz le egyetlen területre.
Ki vagyok? Aki járja az életutat követve a sorskerék nyomvonalát.