Éberek vagyunk. Mindannyian. A környezetünkre. Az emberekre, akik körbevesznek minket. Az érzéseikre. A bennük tomboló viharokra. A dühükre. A félelmükre. A kétségbeesésükre.
Éberek vagyunk rájuk. Mégis ritkán tudatosítjuk, hogy az, ami bennünk felbukkan nem biztos, hogy a miénk.
A kihez tartozik kérdés nekem már nem egyszer segített a középpontomban maradni. De fogalmazhatnám úgy is, hogy a tudatos rálátás új perspektívákat nyitott meg.
Például. Ha váratlanul, megmagyarázhatatlanul elönt a düh, akkor reagálhatok zsigerből, felmehet bennem a pumpa, még tovább hergelhetem magamat és végül kuktaként kieresztve a forró gőzt akár szét is robbanhatok. Ha ezt tudatos választás nyomán teszem, azaz azt mondom: igen, dühös vagyok és engedem megélni ezt az érzést, az más lapra tartozik. Teljesen rendben van. De az öntudatlan verzió úgy néz ki, hogy azt sem tudom mi van, csak hagyom, hogy az érzéseim ide-oda ráncigáljanak, én pedig rángatózom is becsülettel, mint egy marionett bábu. De akár meg is állíthatom a folyamatot már a kezdetek kezdetén és feltehetem a kérdést: kihez tartozik ez? Az enyém ez az érzés?
Ezek nem eldöntendő és még csak nem is elméből megválaszolandó kérdések. Olyan kérdőjelek, amik nyitják a teret belül, és amikre végül az intuíció szava felel.
Van, akinek ez nem megy. Viszont a tudatosítás, a végiggondolás igen: mi ez, amit érzek? Hozzájárulás számomra ez az érzés? Támogat engem bármiben is? Ha nem, akkor hajlandó vagyok szembenézni vele, majd elengedni?
Milyen érdekes, hogy a frontérzékenységet, mint tényt a legtöbben fennakadás nélkül elismerik. De arra viszonylag kevesen döbbennek rá, hogy nemcsak a meteorológia alakulására, hanem minden másra is éberek.
Akad, aki ezt érzékenységnek, esetleg túlérzékenységnek titulálja. Ám ez valójában végtelen természetünkhöz tartozik.
Sem az ellenállás, sem a bevonódás nem megoldás. Az együttérzés viszont igen. Erről már egy korábbi bejegyzésben írtam.
Ha tudatosítjuk, elismerjük, hogy az éberségünk nem ismer határokat, akkor nap, mint nap könnyebbé válhatnak azok a helyzetek, amik egykor összenyomtak minket. Mert a “kihez tartozik” kérdés mentén rájöhetünk arra, hogy mi az, ami hozzánk tartozik, és mi az, amit visszaküldhetünk a feladónak szeretettel, tudatossággal.