Amikor az, akit szeretünk bajban van megbolondul az idő. Vagy tehetetlen szemlélőként figyeljük hogyan szaladnak tova az órák percekké dagadva, vagy az őrület határán tombolva sürgetjük a csigalassúsággal vánszorgó kis, és nagymutatókat.
Amikor az, akit szeretünk elesett, beteg, fájdalmakkal harcol, akkor hirtelen minden semmissé, jelentéktelenné válik. Nem számít, hogy süt a nap vagy kellemes a ború, nem lényeges, hogy az oly várt fizetés miatt csipog a telefon, mellékes, hogy éhesek vagyunk-e, vagy szomjazunk. A közöny, a közömbösség veszi át felettünk az uralmat, és csak egy valami, valaki marad a fókuszban: a gyógyulás reménye, és akit szeretünk.
Amikor az, akit szeretünk szenved, szenved fizikailag, vagy lelkileg, akkor a világ zajai vagy teljesen elnémulnak halotti csendbe burkolva mindent vagy felerősödnek, és ordítanak végeláthatatlanul. De nincs az a némaság és nincs az a hangzavar, ami felülkerekedhetne a tehetetlenség, a tétlenség, az eszköztelenség gúzsba kötő fogságán. Amikor mindent megtennénk, bármit, akármit, de a szándékunkon kívül nincsen más. Csak a félelem, az aggodalom, a rettegés. Félelem a holnaptól, amiben már nincsen együtt. Félelem, ami feléget, megőrjít, megbolondít, és ízekre szed. Az őrület, a szakadék szélén nem marad más, mint a szeretet, a remény, a hit aprócska lángja. A szeretet, ami nem ismer lehetetlent, ami erőt ad, és erőre kap akkor is, ha minden elveszett.
Amikor az, akit szeretünk végre jól van, végre egész-séges, végre újra mosolyog, örül, és él, akkor kisüt a nap a lélek égboltján. Kisüt és úgy is marad: fényt, melegséget ad. Amikor ez megtörténik végül minden mellékessé válik, mert az öröm, a megkönnyebbülés, a boldogság hulláma árasztja el a szívünket, és mi csak sodródunk együtt tovább. Ilyenkor beköszönhetnek a körülmények, tovább fokozhatják az örömünket a kinti események, de az olthatatlan láng belül tombol, és még az árnyékokat, a sötét zugokat is bevilágítja, újjá formálja. S ami világos az még ragyogóbbá alakul, felfényesül, és beleolvad a küzdő napba, a lét napjába, a szeretet égi, lelki koronájába, ami akkor is ott van, amikor sötét fellegek gyűlnek, amikor beköszönt a szív-éj, amikor eső-könnyek hullanak, és akkor is ott van, amikor nem marad más csak a fény.
