Ha az univerzális törvények közül ki kellene emelnem egyet, ami eleinte az őrületbe kergetett, s mint egykor Esztergályos Cecília a Família Kft.-ben “eddig, eddig, eddig” voltam tőle, akkor az a tükör törvénye lenne. Ami nemes egyszerűséggel azt mondja, hogy minden és mindenki az életünkben tükör, azaz az események, helyzetek, emberek nekünk tükröznek vissza valamit. Tanítanak és rámutatnak olyan mélyben húzódó tartalmakra, amikkel bizony még dolgunk van. Mert ha nem lenne, akkor nem jönnének velünk szembe újra és újra.
Ez addig a pontig szép és jó, amíg olyan dolgokkal kell farkasszemet néznünk, amikkel úgy ahogy képesek vagyunk megbirkózni. De amikor pletykás, rosszindulatú, vagy ki tudja milyen negatív bélyegű tükrök vakítanak el bennünket, akkor zsigeri ellenállás tör fel belőlünk. Mert az nem lehet, hogy nekünk bármi közünk van ehhez az egészhez! Még a gondolat is felháborító!
És amúgy ez, az ösztönös felháborodás a legbiztosabb jele annak, hogy igenis bőven akad feladatunk a felszínre buggyanó témával.
Sokan, azonban félreértelmezik ezt, a nagyon is sokrétű törvényt. Mert nem biztos, hogy arról van szó, hogyha nekünk pletykálkodnak, és ez feldühít minket, akkor titkon mi is locsogó fecsegők vagyunk. Ez is előfordulhat, de még megannyi értelmezés áll sorban figyelemért. Például az, hogy milyen érzések bukkannak fel bennünk a kibeszélés halatán? Düh? Idegesség? Türelmetlenség? Na és ezekkel az érzelmi megnyilvánulásokkal kapcsolatban akad kihívásunk más helyzetekben is?
Tudat alatti tartalmaink is aktivizálódhatnak, amik transzgenerációs gyökereket is magukba foglalnak. S amikre csak úgy nem láthatunk rá, az emlékezet nem segít, főleg ha a nagyszüleink, dédszüleink traumáinak lenyomatairól van szó.
Aztán idővel, ahogy rádöbbentem és ráéreztem a törvény igazára, úgy fogadtam el, őket és adtam hálát a velem szembejövő szituációkért. Mert végre nyertem általuk egy eszközt, aminek a közbenjárásával olyan hitrendszerekről szakadhatnak le a jól takaró leplek, melyeket amúgy képtelenség felfogni, átérezni.
A tükör törvényének működtetése közben vannak, akik beleesnek egy nagyon mélybe húzó csapdába. Tegyük fel, hogy mérgező kapcsolatot ápolnak. Észlelik, hogy a tükörben mi tükröződik feléjük, és dolgoznak önmagukon: lecserélve a régi, elavult hiedelmeket. De benne maradnak a helyzetben, mondván, hogy az majd oldódik, ha a blokkok is a helyükre kerülnek. Ez, azonban számtalanszor zsákutca, ami beláthatatlan szakadékot rejt. Mert a fejlődéshez igenis hozzátartozik a cselekvés, ami olykor azt jelenti, hogy a mérgező, bántó kapcsolatokat le kell zárni. Ez természetesen történésekről is ugyanúgy elmondható.
Van, amikor van visszaút, van, amikor mindkét fél akarja a változást, így az megnyilvánulhat az életükben. De akad olyan szituáció, amiben elkerülhetetlen a lépés, mégpedig a kilépés. Elkerülhetetlen a nemet mondás, ami nemesít.
A másik csapda, amibe sokan hajlamosak ilyenkor belesétálni a menekülés délibábja. Mert hogy azonnal szakítanak, továbbállnak, ha a tükörben olyat látnak, ami nem feltétlenül illatos és kedves. Ez, azonban nem inspirált cselekvés, nem megoldás, hanem felelősséghárítás. Ha nem nézünk szembe mindazzal a sérüléssel, ami napfényre kerül bennünk, akkor hiába rohanunk előre, szaladva a problémák elől, azok újra és újra utunkat állják. Mindaddig, míg nem vagyunk hajlandóak megállni, és ki- feldolgozni mindazt, aminek a megértésére és elengedésére elérkezett az idő.