Nézze hölgyem, ezek a kicsi, bájos, édes kiscicák arra várnak, hogy szerető otthonra találjanak. Melyiket szeretné? A csöpp tarkát? Nézze milyen aranyos a fekete-fehér bocifoltjaival. Vagy ezt a kis kópé egyszínűt? Olyan, mintha koromba mártották volna, bár már a nagyanyám is megmondta: nagy koromban bölcs leszek. – Az eladó jól elszórakoztatta saját magát, tulajdonképpen választ sem várt a levegőbe lődözött gondolataira. A lány, azonban a nagy handabandázás közepette felfigyelt egy picinyke cicára, aki a többiektől távol, a sarokban gubbasztott. Megviseltnek, csenevésznek tűnt, de ahogy rápillantott a szemében meleg tűz lobbant.
Őt szeretném – mutatott rá választottjára, s bár az eladó jajongott, hogy miért éppen a legsatnyábbat, meg különben is, nem hallgatott rá. Leporolta a ruháját, megigazította a táskáját és ölbe vette a kis kócost. Így is nevezte el.
Kócbaba semmiben sem hasonlított fajtatársaira. Soványsága, fakó szőre együttesen beteges fizimiskát kölcsönöztek neki. A lány csodaszép otthont varázsolt, s bár nagyon adott a tisztaságra nem zavarta a cica jelenléte. Igaz Kócbaba túl sok vizet nem zavart. Szemében ugyan ott lobogott az, az életről, vágyakról tanúskodó olthatatlan láng, de testében megtört maradt. Gazdája orvosokhoz hordta, vitaminokkal tömte, a legjobb eledellel etette és szerette. Szíve összes szeretetével.
Kóci, ahogy gyakran becézte nem csinált rendetlenséget. Nem kaparta a kanapét vagy a falat, nem rágicsálta a kertben növő macskafüvet. Vegetált. S senki sem tudta az okát. A doktorok szépen-sorban lemondtak róla, de a lányt nem hagyta nyugodni az a fény, ami a cica tekintetét olyan élővé, elevenné színezte.
Minden nap kivitte magával az udvarra kertészkedni, ha talált macskafüvet akkor Kócbaba elé tette, aki örömmel csámcsogott a zöldeken. Elterült a napon, behunyta a szemeit, s halk dorombolással rezegtette meg sovány csontjait. A lány figyelte és tanult. Megtanulta, hogy az, amit úgy általában egész-ségről az emberek gondolnak nem minden. Mert a belső egységnél nincsen értékesebb. S hogy olykor épp a káoszban születik meg a legnagyobb rend. Kóci volt erre a legjobb példa.
Teltek-múltak a hetek és a tűz, a barna íriszeket perzselő láng erősödött, s mintha Kócbaba fizikailag is összeszedte volna magát. Mert elfogadták olyannak, amilyen. Nem tökéletes, nem hasonlít senkire és semmire, de mégis egyedi, s ezért megismételhetetlen. A lány féltő, óvó gondoskodással, és múlhatatlan szeretettel ölelte őt körbe. Minden nap kitakarította a lakást, összeszedte az alomdarabokat, vagy a megrágcsált fűmaradványokat. S közben gyönyörködött Kóci könnyedségében, szabálytalan szabályszerűségében.
Egy napon felfoghatatlan felfordulásra ért haza. Minden szanaszét hevert, a virágok a cserepeikből kiborítva szomorkodtak a földön, vízcseppek pettyezték a kanapé huzatát és totális káosz uralkodott. A lány döbbenten állt, szinte gyökeret eresztett, és kereste a katasztrófa okozóját. A következő másodpercben megpillantotta Kócit, nyakig földesen, vizesen, felborzolt szőrrel, virágszirmos karmokkal, bűnbánó tekintettel.
Nézték egymást. Peregtek a percek. Kócbaba érezte, hogy átlépett egy határt, így mozdulatlanul várta a fejleményeket. A lány egy darabig csak pislogott, aztán odarohant a megszeppent cicához, felkapta, táncolt vele, majd a kupi kellős közepére úgy ahogy volt, kiöltözve leült. Potyogtak a könnyei. Mit érdekelte őt a fejetlenség, a káosz, a tönkrement virágok vagy a megviselt huzatok, amikor ő életet nyert. Amikor végre a barna íriszek mélyén tomboló tűz kitört, s felperzselt mindent, de nyomában pusztítás helyett egy igazi kócbaba született.