Könnytenger a jövőnk tisztaságáért

 

 

A napokban néztünk meg egy filmet egy náci haláltáborról. A szenvedés, a gyötrelem, a fájdalom a húsomba mart. Szorongatott, fojtogatott a sírás. Aztán már folytak is a könnyeim, ömlöttek. Hogy nem kellene ilyeneket nézni? Bárcsak ne kellene! Bárcsak egy megvadult rendező agyából kipattant fikcióról beszélnénk. De igenis kell szembesülni azzal, ami történt. Kell újra, és újra megdöbbenni, kell hitetlenkedni, és kell, igenis kell emlékezni.

Hogyan és mikor jutott el odáig az emberiség, hogy valamilyen kategorizálás alapján valakik jobbakká, kívánatosabbakká váltak, mint a többiek? A négerek, a zsidók, a cigányok, a melegek, fogyatékosok…. valahogy mindig akadnak embercsoportok, akiket kipécéznek, s mintha a többiek közül sokan szemet hunynának a történtek felett. Meghökkentő, hogy most, jelen pillanatban is vannak, akik azt mondják, hogy “ugyan, lépjünk már tovább”, vagy azt, hogy “ez már a múlt”.

Persze a múlt, ez tény, és még mondanám azt is, hogy igen, próbáljunk meg túllépni, de hogyan, amikor jelen világunkban is számtalanszor azt tapasztaljuk, hogy az ember, mint tény nem számít, hanem a tényezői a lényegesek? A vallás, a bőrszín, a szexuális beállítottság, és oly sok minden más, ami alapján mehet az ítélkezés, kirekesztés, bántás, erőszak előrébb való, mint az, hogy az illető ember. Ember, mint te, ember, mint én. Ember. Amíg az ember nem mászik bele a másik magánéletébe, addig teljesen lényegtelenek a tényezői, amíg senkit nem sért, vagy bánt a megnyilvánulásaival, addig kit érdekelnek a világ által ráaggatott bélyegei?!

Szívesen, boldogan mondanám azt, hogy lépjünk tovább, ha érezném, hogy ez soha, de soha többet nem ismétlődhet meg. De a világunk egyelőre nem erről tanúskodik. Mert a vallás, a bőrszín, és a szexuális beállítottság csak, hogy a három legkedveltebbet emeljem ki még mindig sokaknak lényegesebb, mint az, hogy a vallás, a bőrszín, a szexuális beállítottság mögött egy ugyanolyan ember él, lélegzik, mint te, vagy én. Olyan ember, akinek fáj, ha megütik testben, és fáj, ha megütik lélekben. Olyan ember, aki magányos, ha kizárják, aki elhagyatott, ha megítélik. Olyan ember, aki épp úgy örül, boldog, és nevet, mint te, vagy én. És olyan ember, akinek épp úgy vérzik a szíve, lelke, mint bárki másé, akit megsebeztek.

Mikor látjuk meg végre a másikban a pőre embert?

Mikor válunk hajlandóvá félretenni az ítéleteinket, elgondolásainkat, kivetítéseinket?

Mikor értjük már meg azt, hogy mindegy milyen vallású, bőrszínű, szexuális beállítottságú a másik fél, ha jó ember, ha az értékrendje a helyén van, ha nem bántja a társait, akkor minden más mellékes?

Mikor vesszük észre azokat, akik jelen világunk eltorzult kritériumai szerint nagyszerű “tényezőkkel” rendelkeznek, de lelkileg sötétségbe burkolóznak?

Mikor ébredünk már fel évtizedes álmunkból?

Ezernyi elsiratott, elzokogott könny sem moshatja el a múltnak azt a szennyét, ami a jelenünkre is rátapad, de ha kell én magam tízezer, százezer, millió, és milliárd könnyet ejtek azért, hogy a jövőnk megtisztulhasson!