Mit is mondhatnék szülinapom alkalmából? Azt, hogy köszönöm! Köszönöm, hogy élek! Közhelyesnek hangzik, sőt elcsépeltnek, de igaz. Igaz nap, mint nap.
Köszönöm, hogy megszülettem, köszönöm, hogy annyiszor újjászülettem, köszönöm, hogy immár 37 éve minden egyes nap megtapasztalhatom azt a csodát, hogy élek, dobog a szívem, lélegzek, és érzek. Érzek szeretetet, megbecsülést, csodálatot a világ, a világom iránt!
Amikor megbetegedtem egy lyukas garast se adtak értem, és ez nem egyszer megismétlődött már. De ha lyukas garas is vagyok: tökéletlen, akkor is olyan garas, aminek az értéke nem a hiányaiból fakad, hanem abból, hogy a hiányai ellenére is garas tudott maradni a csillogó-villogó aranyérmék között.
Mondhatnám, hogy ez az én saját érdemem, a kitartásomé, a hitemé, az erőmé, de akkor hazudnék. Hazudnék, mert én egyedül ehhez kevés vagyok. Mert ezt a lyukat rengetegen toldozzák-foltozzák. Az édesanyám, aki soha nem adta fel, az orvosok, ápolók, és ápolónők, akik a kórházakban mellettem álltak, és az ápolók, ápolónők, és doktorok, akik kétnaponta a dialízisben életben tartanak. A szeretteim, az angyalaim, a barátaim, akik sosem láttak lyukasnak, vagy ha láttak is, akkor sem érdekelte őket. A munkatársaim, akik úgy határozták vállalják a lyukas garassal járó “kockázatokat”. Akik vállalták akkor, amikor kilátástalannak tűnt minden, és akik vállalják most is. Akik hisznek bennem, akik olykor helyettem is elhiszik, hogy értékes vagyok. Mert nem mindig hittem, és nem mindig hiszem el.
Oly sokszor kaptam meg az évtizedek során, hogy csak az embertársaim sajnálata juttatott el oda, ahol most tartok. Mondták ezt köztársasági ösztöndíjas koromban, mondták ezt kitűnő diplománál, mondták ezt az első munkahelyeimen, és riogattak ezzel akkor is, amikor életem legfőbb vágya valóra vált, és újságíró lettem. Mondták, és néha, amikor elbizonytalanodom, akkor meginog bennem a tudás, meginog bennem a hit. Aztán kapok egy jó szót, egy “bazi elégedett vagyok veled” megjegyzést, egy dicséretet, és újra a helyemen vagyok.
Igen, lyukas garas vagyok, de a lyukon keresztül egészen máshogy látom a világot. Látom a szíveket, a lelkeket, az érzéseket, és néha a gondolatokat is. Van olyan, hogy reggel arra riadok, hogy csak álom volt, és egy vagyok Dagobert bácsi tökéletes aranyérméi közül, aztán kinyitom a szemem, és rádöbbennek arra mi volt valójában az álom. Ekkor a lyuk feneketlen mélynek tűnik, de egy picinyke, vizes orr betömködi a szakadékot. Lili emberré tett akkor, amikor azt hittem mindennek vége, Manna pedig összeforrasztotta a darabokra tört szívemet.
Néha a lyuk hasogat, fáj. Szeretném az egész világot tálcán odaadni Anyunak, szeretném lehozni a csillagokat, de egyelőre csak a garas fémén csillanhat meg a fény. Néha, amikor körülnézek felteszem a kérdést: mit értem el? Van házam, vagy autóm? Van teli gardróbszekrényem? Van púposra tömött pénztárcám? Van szép tartásom, csecse-becse járásom? Van ragyogó barna íriszem? Van fisztulamentes, szúrásnyomok nem csúfította kezem? Vannak utazásos emlékeim? Van férjem? Vannak gyermekeim? Nem, nincs, nincsenek. De élek! Élek, és ha lyukas garasként is, de elfújtam a gyertyákat, és még emlékszem milyen gyönyörűek a fénypászmák. 3 és 7.
Élek, és a garaslyukat megpróbálom kitölteni a jövőben is nevetéssel, jókedvvel, lelkesedéssel, örömmel, és hálával, míg csak adja a szívem a ritmust: ta-dam, ta-dam, míg együtt rophatom a lét táncát azokkal, akik a fekete-fehér napokat színessé varázsolják. Míg túrázhatok a hegyekben szabadon, teljesnek, szeretve érezve magam, nevetve, míg nyeregbe pattanhatok, míg írhatok, és tanulhatok azoktól, akik nem restek időt, erőt, és szeretetet áldozni rám, míg beszélgethetek, és hallgathatok elcsípve mindazt, ami kimondhatatlan, míg járhatok-kelhetek, míg zenélhetek, míg gyönyörködhetek abban az egyszerű, világomat megváltó tényben, hogy élek, és élünk mindazokkal együtt, akiktől a lyukas garas igazán értékes!