Annyi mindent mondtak nekünk, főleg akkortájt, amikor még próbálgattuk a szárnyainkat. Például majdnem biztos, hogy tízből kilencen megkapták gyermekként, hogy túl hamisan “kornyikálnak”, úgyhogy inkább felejtsék is el egy életre az éneklést. Sokan ezt szó szerint értették, és soha többet még csak dúdolni sem dúdoltak. Pedig az élet egyik leginkább lélekszabadító cselekedete az éneklés. Aztán hányan kaptak olyan kritikát kamaszkoruk nyakigláb időszakában, vagy bármikor az idők folyamán, hogy két ballábasak? Valószínűleg túl sokan! Miközben alapjáraton táncolni sem azért táncolunk, hogy az bárkinek is a kedvére tegyen. De mégis, mégis ezek a beszólások képesek megbénítani minket. De mi lenne akkor, ha engednénk, hogy uralkodjon felettünk a ritmus, az ének, mi lenne akkor, ha szabadon szárnyalnánk kötöttségek nélkül? Az bizony maga lenne a boldogság, ami csak egy karnyújtásnyi, egy lépésnyi, egy dallamnyi távolságban vár ránk!