A gondolatmagok, ha termőtalajba hullanak előbb-utóbb növekedni kezdenek, végül szárba szökkennek, bimbókkal örvendeztetik meg a környezetüket és virágzó jókedvük után megérett gyümölcseik nektárjával táplálják azokat a türelmes megfigyelőket, akik magvetőként csak reménykedtek ténykedésük sikerében. Valahogy így születik meg egy könyv is. Legalábbis az én esetemben.
Szeptemberben valamelyik vasárnap egyik pillanatról a másikra megérkezett hozzám a felismerés: LéleKöltő a harmadik lapozható gyermekem címe. Ott, abban a másodpercben minden kétséget kizáróan tudtam, ő az. Ahogy belesimultam ebbe az érzésbe már át is járt a bizonyosság, s azonnal megjelent előttem a felépítése, a kialakítása, minden, amitől ötletből olvasható kötetté válhat.
A támogató, inspiráló, biztató közegnek ebben a folyamatban óriási szerep jutott, hiszen ilyen szívmeleg környezetben mertem belevágni életem egyik legnagyobb munkájába. Minden eddigi kötetemben benne van a szívem, a lelkem, de egyikkel és egyikért sem dolgoztam annyit, mint a harmadik felvonással.
Mertem nagyot álmodni, és tálcán átnyújtani rebbenő soraim rímbe szedett “tákolmányát”. Olyan ösvényre tévedtem a szavak erdejében, ami járatlanságával, ismeretlenségével nem taszított, sokkal inkább vonzott. Ahogy tapogattam előre egyetlen kérdés motoszkált a fejemben, vajon az olvasóim mit fognak majd a barangolásomhoz szólni? A bennem munkáló elhívás, azonban minden kérdőjelet és kétséget félresöpört, s szívtintával töltött pennát nyomott a kezembe, mely úgy szántotta a fehér lapokat, mint a termőföldet hasító munkagép.
A percek órákká duzzadtak, az órák napokká fejlődtek, s azon kaptam magam, hogy hetek telnek el az alkotás lázában. A tűz égetett, a hamu újra és újra felparázslott bennem, s az adni akarás főnixe lelkem égboltjáig szárnyalt.
Megannyi kérdés motozott bennem az elalvás előtti, félig öntudatlan pillanatokban. Vajon mi történik akkor, ha az átnyújtott lélektöredékek nem állnak össze? Ha a kép mozaikossága nem művészi elrendezéssé, hanem zavaró összevisszasággá torzul? A betoppanó álom, azonban végérvényesen magával sodorta elmém duruzsolását, s a helyén nem maradt más, csak a bizonyosság. Jó úton araszolok.
A fejezetek úgy öltöttek testet, akárcsak a könyv címe. A lelkem átvette az irányítást, s én hagytam, hogy ujjaim a szívem ritmusára doboljanak a klaviatúrán.
A mű megszületett. Nekem mindenképpen remekmű, mert remegő lelkem rezgő szárnyai rajzolták a nemcsak porba hulló sorok szív-szórengetegét. Az eleinte járatlannak, ismeretlennek tűnő dzsungel hirtelen otthonos erdei tisztássá alakult, melyről kiderült: mindig is rám várt.
A lelki ráhangolódást testi átalakulás előzte meg. A pilates tavaly decemberben az életem részévé vált, s az oktatóm, Vera egyben lelki vezetőmmé avanzsált. Nem csoda tehát, hogy a megszülető könyv előszava az ő gondolatait, érzéseit közvetíti, amikért nem lehetek eléggé hálás, ahogyan a testi tudatosulásért sem. A lélek az eszencia, ez tény, de a test a templom, s éppen ezért itt és most e kettő nincs egymás nélkül. Az életmódom változása nemcsak a mozgáskultúrám módosulását, hanem a táplálkozásom megreformálását is jelentette. Nem divatból utasítottam el az állati eredetű termékeket, hanem elsősorban lelki, később testi indíttatásból. Az elmúlt hónapok döntésem helyességét igazolták, melyet én már akkor, az első rábólintás pillanatában éreztem.
A szálak összeértek, s az utolsó pont is a helyére került. Ahogy egy késő éjszakai alkotóhullám után fáradtan, de elégedetten felkeltem a székemből, kinyújtóztatva elgémberedett tagjaimat tudtam: új élet fogant. Megszületett könyvcsaládom harmadik tagja.
Az illusztrációkat Laki-Zágon Noémi jegyzi, melyek kivétel nélkül valódi lélek-művek. Egymásra hangoltságunk az Öröm ABC megjelenése óta tart, s erről jól tanúskodik a borító, melyet nem beszéltünk meg előre (ahogy a többi, kötetben szereplő alkotást sem). Noémi nem tudta, hogy a dialízises időszak előtt sűrűn hennáztattam a karomra, s nem egyszer főnixet. Nem tudta, hogy milyen gigantikus szimbólumot jelenít meg. Nem tudta, hogy a főnix egyfajta hitvallás a számomra. S bár elmével nem sejtette ezeket, a szívével rárezgett mindarra, amit ez a kötet képvisel. A végeredmény pedig lélegzetelállító, amiért nem mondhatok elégszer köszönetet.
Csaba felügyeletével az álomgyár beindult, s az első két könyvbemutató időpontja is kikristályosodott. Imeldának köszönhetően, ahogy tavaly úgy idén is a Móló étterem adott helyet a gyémántvasárnapi debütálásnak. Perlaki Nóri kérdései rántották le a leplet legújabb szerzeményemről, melyet én is csak nemsokkal a bemutató előtt foghattam meg. A házigazdánk szeretete beragyogta a teret. A jelenlévők, akik meg és betöltötték figyelmükkel, lelkükkel a helyet nyitott szívvel üdvözölték a könyvemet. A dedikálás során nem véletlenül írtam piros tollal. Úgy éreztem a vérem áramlik minden betűben, sorban és gondolatban. Egy Angyalomnak köszönhetően hatalmas tortával gazdagodtam, mely vegánságán túl a kötet borítóját testesítette meg. A főnix ennivaló módon szárnyalhatott december első vasárnapján, Advent gyémántján szívem égboltjáig!
A karácsony közeledtével izgatottan készültem a Berzsenyi Dániel Könyvtárban Nagy Éva Igazgatónő testi és lelki támogatásával megrendezett bemutatóra. A légkör családiassága, Éva elismerő, méltató és biztató szavai, és a kézzel fogható szeretet együttese felejthetetlen, lélek ébresztő atmoszférát teremtett. December 18. arany keddként írta be magát a szívembe, s az emlékezetembe.
A LéleKöltő az én lelkemet is összevarrta, hiszen nem áll mögöttem könnyű időszak, de a születés csodája, az újrakezdés varázsa ott áramlik minden egyes pillanatban. Amikor a nálam érdeklődőknek dedikálom a kötetet, amikor megragadom a tollat, hogy szeretettel kívánjak minden jót annak, aki olvassa az általam írt sorokat, akkor valóban vérrel festem meg az első lapot: szívem túlcsorduló tintájával, mely telis-tele van a lelkemet főnixként reptető hálával!