Letéve a kardot, felvéve a lantot

Egy év. Milyen hosszú idő, s mégis. Mintha csupán egy tollvonás lenne a lenyugvó napot átölelő égbolt horizontján. Mintha csak egy csillag fényeként ragyogna rám az elérhetetlen távolságból, hogy hirtelen meteorként zuhanjon alá.

Egy év. A fájdalmak szépen, csendben költöztek be a mindennapjaimba. Mivel régóta edzek, ezért eleinte nem is tűnt fel, hogy amit érzek az nem izomláz vagy egy rossz mozdulatból fakadó rándulás. A rekeszizmom bal oldalt csomóvá összerándulva reszketett a kíntól, a szenvedés útjára terelve engem. A krémek, a masszázsok, a különböző megoldások  úgy követték egymást, mint a vízesésben függönnyé összeálló cseppek. S a helyzetem nem javult, egy cseppet sem.

Egy év. Közel ennyi időnek kellett leperegnie életem homokóráján, hogy végre pontosan tudjam, mi történik velem, bennem. A végefelé teljes kétségbeesésem szakadéka felett egyensúlyozva már önnön pszichémet is pengeélre állítottam: talán beképzelem mindezt?

A bordáim pár kivételtől eltekintve, többszörösen töröttek. Az egyik vállam sem úszta meg, ahogy a szeméremcsontom és a 12-es gerinccsigolyám is kiveszik a maguk jussát a jussomból. Hogy mi ez? Spontán illetve kis behatásra történő törés. Hogy miért? Mert ennyire rossz állapotban vannak a csontjaim, porhanyósak.

Darabokra vagyok törve. Testileg. Lelkileg már nem. Már nem. De voltam, úgy is.

Olyan kegyetlen fájdalmakat kellett elviselnem, amik az ágyhoz szegeztek, s melyek a mozgást kínkeservvé tették. Minden mozdulatért meg kellett küzdenem. Hova tűnt a felállás egyszerűségének élménye? Hol van a lépcsőzés szabadsága? Egyáltalán hova lett az alvás közben megfordulás áldása?

Amikor hazaérkeztem Budapestről, a kivizsgálásokról olyan fizikai sokk ért a medencecsont biopszián keresztül, ami végképp a mélybe taszított.

Hivatalosan 32 órát töltöttem alvással.

Valójában élet-halál küszöbén egyensúlyoztam, tudatosan és egy kérdést tettem fel magamnak: bírom, akarom ezt még csinálni? Annyi szenvedés után elérkezett az idő megpihenni? Hiszen még az is kínnal jár, ha megmozdulok, a járás pedig valódi kálvária. Van tovább és ha igen, hova tovább?

A mocsár legaljára kerültem, s éreztem, van döntési lehetőségem. Határozhatok úgy, hogy belefáradtam, hogy ennyi elég.

De végül nyögve, kínlódva, de felkeltem. Másnap elmentünk sétálni, ami teljesen kiborított. Két perc elteltével sírtam, öt perc után majdnem összeestem. A létezés is fájt. De mentünk tovább. Anyu szótlan türelemmel, hihetetlenül erős pajzsként tartott és hol a könnyeimet, hol az izzadságom cseppjeit törölgette. Két nappal később már jobban ment minden.

Időközben egyetlen gyógyszer maradt a gáton, ami fájdalomcsillapítóként használt. Nem törölte el a kínokat, de lehetővé tette azok elviselését.

Nem sokkal később kaptam egy injekciót a súlyos csontritkulásra, amitől várjuk, hogy majd a csontszerkezet, amennyire lehet regenerálódik, vagy legalább nem romlik az állapota tovább.

A fájdalmak újra fellángoltak, most ismét sokkal kínlódósabb, s bár bottal tudok lépcsőzni, de minden araszomért meg kell küzdeni.

Viszont már nem szenvedek, mert akkor, ott, abban a 32 órában döntöttem. Visszatérek.

Lili időközben elvesztette a hallását. Sokkolt a tény, s tán még most is összerezzenek, ahogy feketén-fehéren megjelenik a képernyőn. Süket. És hogy ebben a helyzetben mi a legdöbbenetesebb?

Nem az, hogy meg kell tanulnom mutogatva kommunikálni, ha a póráz épp nem köt minket össze.

Nem az, hogy nem nyugtathatom meg Lilit pusztán a hangommal, nem jelezhetek ilyen formán neki és még jobban kell rá vigyáznom.

Nem. Az a döbbenet, hogy Lili milyen méltóságteljes boldogsággal viseli mindezt. Azt írom “viseli”, de valójában nincs mit viselnie, mert hogy tökéletesen elégedett és örömteli.

Alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez és ennyi. Csóvál, bökdös, hozza a játékát és ÉL, nagybetűkkel. Nem szomorkodik, igazán fenn sem akadt a dolgokon.

Én pedig könnyes szemmel ülök és miközben a fejét simogatom hálát adok a tanításért. Mert igen, ez a lényeg. Az élet és az, hogy az eseményekre adott reakcióink milyenségéről dönthetünk. Lehet, hogy a fájdalmak adottak, de a válaszaink nincsenek előre megírva.

Egy év. Elfogadtam, ami történt és történik velünk, és a vad, vak vagdalkozás kardját a hüvelyébe helyeztem és letettem. Helyette lantot vettem a kezembe és pengetem szívem húrjait, zengve a lélek dalát, tudva, hogy jól döntöttem, mert végre értem az élet soha el nem halkuló harmóniáját, a szeretet “itt és most”-ban támpontot és irányt adó csodáját.