Mielőtt belekezdenék abba, hogy mi is volt, vagy mi lesz, pár szó a mostról. Miért is kezdek blogba? Mert remélem, hogy a történetem esetleg erőt adhat másnak és remélem, hogy nekem is erőt ad az, hogy megoszthatom azt, ami velem történik.
Újságíró vagyok és leszek, így az írás az életem része. Remélem, hogy nem lesz érdektelen a blogom.
Ez a bejegyzés az én történetem, amit rólam kell tudni, egészen a jelenig.
Egészen pontosan nem is tudom hol kezdjem…10 évesen elvesztettem Nagymamámat olyan hirtelen, ahogy villám csap be az esti tájba. S miként a villám bevilágítja a teret – úgy fájt a seb és maradt utána a halk sötétség. Gyerekként volt rendben az egészségem, voltak gondjaim a tüdőmmel, de sikerült belőle felállnom, a szüleim támogatásával.
Aztán 11 éve elkezdődött az a film, aminek úgy tűnik sosincs vége. Az a film, ami folyton hozza a fordulatokat. Az a film, ahol a főszereplő sosem látja a kiutat.
Elkezdett a látásom romlani és ezzel egy időben egy daganatot is felfedeztek a koponyámon. Elkezdődött a kálvária megannyi buktatóval, chemo terápiával, kezelésekkel és a végkifejlettel: megvakultam. A daganat úgy tűnt 2003-ra eltűnt, de a szemem világa nem tért többet vissza.
Azt, hogy milyen látó aggyal vakként élni elmondani sem lehet. Mégis úgy éreztem, hogy ebből fel lehet, sőt fel is kell állni és megtettem, mégpedig kiskutyám segítségével. Vakvezetőkutyám a szemem, az életem, a társam és a mindenen. Nélküle lettem olyan látó ember, akinek a szemei már nem látják a fényt, de a szíve és a lelke igen.
2005-ben újra becsapott a villám, de kegyetlenebbül, mint valaha. Három hónap leforgása alatt elvesztettük Édesapámat, akit a rák legyőzött. Lehetne írni erről, de erről a fájdalomról csak a szív egy másik szívnek tud üzenni. Megemészthetetlen és felfoghatatlan volt.
Édesanyámmal ketten maradtunk: egymásnak, egymásért. Ha lehet még jobban összekapaszkodtunk és próbáltunk átevickélni ezen a holtponton is.
2008-ban kiképezték a kiskutyámat, akit 2006-ban kaptam. Igazi, égi ajándék volt ő. Egy támasz, akinek a jókedve sosem fogy el és a hite sem. Lili, Anyu és én – mi egy család. Olyan erő birtokosai vagyunk, ami leírhatatlan, mert a szeretet, ami összetart minket hegyeket is mozgathat.
Aztán eljött az idei év. Közel álltam a diplomázásomhoz, tele reményekkel, álmokkal stb. Amikor márciusban eléggé rosszul lettem. Fulladtam, nem tudtam enni és végül a mentő bevitt a kórházba. Kiderült: leálltak a veséim.
Sokk. Néma döbbent sokk. Fel nem ocsudás. Rémálom.
Kiderült, hogy a veséim leállását az a betegség okozza, amiről azt hittem, hogy már megszabadultam tőle. Hisztiocitózis X a neve és olyan ritka, hogy a világban is csak pár száz embert számlál.
A koponya és lábszár csontomban, a vesémben, a hasi aortámban, a hipofízisben…ott van, mindenhol. A vese ereimet úgy leszűkítette ez a kötőszövet halmozódás, hogy a vese szépen elhalt. A hasi aortámat is befonta, de azon tudtak segíteni, értágítással – ugyanis a járásom is veszélyben volt.
Meggyógyulni nem lehet belőle, csak szinten tartani. Kialakult kezelési módszer nincs, mert majdnem minden páciensnek más vált be. Előttem úgy tűnik, hogy az interferonos kezelés áll, ami még nem kezdődött el.
Heti háromszor dialízisre járok. Szúrnak. Négy óra: a gép és én. Ráutaltság és néha a teljes reménytelenség – ezek forognak bennem.
Édesanyám mellettem van, de a megélhetésünk teljesen instabil. Havi 70000 forintot keres, ebből kell megélnünk. Megélni a megélhetetlenből.
Hogy mi lesz a jövőben? Nem tudjuk, nem tudjuk lesz-e munkahely, lesz-e miből élnünk, hogy lesz-e jövő.
Nem tudok mást tenni csak hinni. Óriási szerencsém van, mert olyan Édesanyám van és olyan kutyám, akikért az életemet odaadnám. A hit mindig velem marad és bízom abban, hogy felkel majd a nap a sötét éjszaka után!
Ez röviden a múlt és a jelen összeszövése. Persze még megannyi dologról lehet és kell is mesélnem, de dióhéjban már ennyiből meg lehet ismerni. Néha vakvágányon, néha vakvagányon élem az életem – de tudom, hogy „felkel a nap”.
Legyen szép a napotok!