Az emberiség nagy része rengeteget foglalkozik a múltjával. Azokkal a dolgokkal, amiken már változtatni nem lehet. Amik csak arra jók, hogy felőröljék szüntelen a nyugalmas perceket. Rengeteg bölcs mondás, tanács hívja fel a figyelmünket, hogy felejtsük el a múlt sebeit, hagyjuk a hátunk mögött mindazt, ami fájt és tekintsünk a jelenbe, éljük át a pillanatokat és fókuszáljunk az eljövendőre…
Igen, valóban ez lenne az ideális. De vajon lehetünk-e múlt nélküli emberek? Vajon nem akkor vagyunk, azok akik, ha viseljük az elmúlt idők hegeit? S vajon meg lehet-e szabadulni a sebektől, amelyek bár évekkel ezelőtt szabták szét a lelkünket, de még mindig fájnak, égetnek?
Kevés emlékem van az életem első éveiből. Szerintem egyébként alapvetően ezzel mindenki így van. Szerencsére, azonban Anyu sokat mesélt a kislányáról és így képet kaphattam korai önmagamról.
Mondhatni nem sokat változtam, bár már nem igénylem a pelust és mintha artikuláltabban beszélnék, de… Ha visszagondolok, nagyon erősen koncentrálok a régi időkre, akkor képek, alakok helyett egyfajta elégedettség érzés tör fel bennem. A biztonság, szeretet, gondoskodás tudata. Hogy jó helyen vagyok, jó emberek között. Hogy itt van Anya, Apa, Mama, a család. Béke van.
Az ízlésem eleinte hagyott kivetni valót maga után, például a főzeléket rekord sebességgel tudtam kiköpködni, az utolsó falatig. Nagyon nem jött be a répa-papi, pedig Anyu mindent a saját két kezével csinált. Nem vett sosem bébi ételt vagy pelenkát. Maga mosta az utóbbit, előbbi helyett pedig házilag készített minden földi jót… Illetve, amit a koromnak megfelelően megehettem. Azért mégiscsak helyén lehettek az ízlelő bimbóim, mert amikor már lehetett – imádtam az epret. Cuppogtam nagyokat, csak a főzelék nem kellett. Persze, ha egy kis husi bele volt csempészve, akkor már mindjárt jobban tetszett a dolog.
Babaként is féltem a bogaraktól. Bár már korántsem vagyok bébi, semmilyen szempontból sem, de a rovarok iránti ellenérzéseim csak fokozódtak. Állítólag, hogyha anno berepült egy picike légy, akkor „Ü-ü” felkiáltásokkal jeleztem: betolakodó zavarja a légterünket. Az „Ü-ü” addig ismétlődött, míg valaki, rendszerint Anyu vagy Apu – ki nem kergette a vérmes kb. 1 mm nagyságú fenevadat.
Apróként is szerettem a társoságot és úgy gondoltam, hogyha én ébren vagyok, akkor más se húzza a lóbőrt. Így eshetett az eset, amikor hajnalban Apukám arra a gondolom abszolút nem idilli érzésre riadt fel, hogy én céltudatosan dobálom őt a sípolós játékaimmal. Nem mindenki mondhatja el, hogy kutya-kocka és ki tudja még milyen esőre ébredt. Azóta is sokszor felemlegeti ezt Anyu, mert miután felkeltettem mindenkit, nyilván kifáradtam a hajigálásban és visszaszundítottam.
Mindig szívesen hallgatom végig ezeket a történeteket, mert Anyu hangjában olyan mérhetetlen szeretetet hallok, ami leírhatatlan. Kevés emberrel találkoztam, aki így imádta, imádja a gyermekét, mint ő. Persze mindenki így van ezzel, de itt kézzel foghatóan érzem és értem.
Régen terhes nőkkel se nagyon találkoztam, de gyakorlatilag a tavaly márciusban, a kórházban a szobatársammal közösen eltöltött három hét meggyőzött arról, hogy vannak még csodák.
Ő egy olyan fiatal lány, akiről mindenki példát vehetne. Nehéz helyzetben hordta a szíve alatt kisfiát. Sok mindent kellett érte kiállnia s ezt úgy tűrte, ahogy senki más. S amikor esténként megérkezett a párja és beszélgettek, a babáról úgy éreztem: ez az igazi, ez a példaértékű. Úgy várták azt a gyermeket, mint a Messiást. Akkora szeretet övezte, ami leírhatatlan. Most meg már a kis-nagy fiú több, mint fél éves és lassan igazi hóhányó lesz belőle.
Visszatérve hozzánk: egészen biztos, hogy a kötődés ebből is ered. Olyan szeretet vett körül, már a fogantatásom pillanatától kezdve, ami a mai napig tart. És ez az igazi kincs, ajándék.
Nagyobb koromból természetesen már sokkal több emlékem van. Idővel, ami érdemes rá biztosan mindegyik meg fog itt jelenni, de most életemnek csak egy szegmensét emelném ki, e hosszú bevezető után.
Nehezen álltam neki ennek a bejegyzésnek. Eleinte portrét akartam írni, de rájöttem kevés vagyok én ehhez. Olyan túláradó szeretetet érzek aziránt, akiről most szólni fogok, hogy nem elegendőek az ismert szavak. Nem tudnám lefesteni olyannak, amilyen ő volt.
Így csak képeket, emlékeket, illatokat, ízeket vetek a papírra. A régi időkből… A Nagymamámat idézem most vissza, az ő örökké múlhatatlan emlékét.
A szüleim már akkoriban is rengeteget dolgoztak azért, hogy meg tudjunk élni. Így időm legnagyobb hányadát a Mamámnál töltöttem, Édesanyám Anyukájánál. Az ő kapcsolatuk is példa értékű volt. Olyan, mint most a miénk – maga a csoda.
Annyi mindent tanultam tőle, amit leírni sem lehet, pedig az élet összesen 10 évet adott nekünk. Amikor már épp még jobban beleégtek volna agyam filmvásznára az emlék-képek, akkor vágták félbe a közös vetítésünket, a közös filmünket…a közös életünket.
Olyan pozitív személyiség volt, akire ha az ember ránézett elmosolyodott. Végtelen erő birtokosaként nagyon sokáig dolgozott s az otthoni teendőket is ellátta. Konyhaművészete világhírre tett szert. Olyan darás rétest én azóta sem ettem, mint amilyet ő készített. A tésztákat mindig saját maga gyúrta. Az alapanyagokat pedig a piacon vettük, alkudtuk, találtuk.
A piacozás. Örök jó emlék marad. Idén, kb. 15 év után együtt mentünk ki Anyuval a vásárcsarnokba – s visszatértek a már elfeledettnek hitt érzések. Együtt, karonfogva most is olyan jó róni a sorokat, néha ütközni, néha nevetni – kóstolni és venni, alkudni és nézelődni, mint régen.
A reggeleink általában ugyanúgy indultak, mégsem éreztem sohasem monotonnak, sőt. Mindig valami finom, maga készítette reggelivel várt. Emlékszem egy viharos, nyári hajnalra. A dörgés, villámlás riasztott fel álmomból. Már akkor is féltem, ha égi áldás kerekedett így átmentem Mamához, aki megvigasztalt s egy finom epres tea, bundás kenyér kombinációval el is feledtette még az eső illatát is. Ahogy felkelt a nap összekészülődtünk. Sokáig az izgalomtól csak úgy leszórtam a ruháimat az ágyra. Egyszer szólt csak érte: ugyan, milyen dolog így szétszórni azokat a ruhákat, jó, ha rendben várnak haza. Ennek már lassan 20 éve, de én a mai napig automatikus mozdulattal hajtogatom össze azt, amit leveszek magamról…
Indultunk a piacra. Kézen fogtuk egymást és nekivágtunk. Mama ismerte a lelőhelyeket. Precíz pontossággal tudta kinél, mit, mennyiért érdemes venni. Zöldségek, gyümölcsök illata az orromban kergetőzik, ahogy visszagondolok azokra a reggelekre. A csirkés bácsinál mindig fura illat volt, de ott feküdtek sorban a megkopasztott szárnyasok. Friss, finom húst tudtunk venni. A mai nap embere irigyelhetné azokat a házi kapirgálókat, amikhez hozzájutottunk.
A vásárlás vége volt a legizgalmasabb, számomra. Nem mehettünk úgy le, hogy én ne kapjak egy lángost. Még mindig megvan a sütöde, így a régi illat-felhők a mai napig odaidézik alakját…ahogy fogja a kezében a forró eledelt. Letép belőle egy darabot, az ő kezének nem ártott a forró, ha rólam volt szó. Bal kezében a lángost egyensúlyozta, jobb kezében a letépett falatot fújta. Ha jónak ítélte átadta nekem, én pedig a másodperc töredéke alatt betömtem. A mennyei manna felénél járva már én is tudtam tartani, kicsit kihűlt és addig ott álltunk, nevetgéltünk míg én be nem termeltem az emberes adagot.
Így indultunk haza. Délelőtt mindig a főzésé volt a főszerep. Leves, második, sokszor sütemény is. Amikor tésztát készített én is kaptam egy nyers darabot, pici sodrófát, apró nyújtódeszkát. S formáztam, liszteztem, szaggattam, verdestem, sodortam és nyújtottam a „munkaanyagomat”. Valószínűleg, ha több időt kapunk a sorstól pár évre rá megtanultam volna úgy főzni, ahogy ő. Játékosan vezetett rá a dolgokra, sohasem szigorral.
Egyszer rávettem, hogy süssük ki az alkotásomat. Kicsi voltam, fogalmam sem volt arról, hogy sós vagy édes, ill. ízletes, netalántán kukába való. Emiatt aztán tökéletesen jónak éreztem a megcukrozott, majd megsózott, vegetával és fahéjjal, vaníliás cukorral és köménnyel ízesített „remekművemet”. Mama próbált rávezetni, hogy ez túl jó ahhoz, hogy kisüssük, de addig erősködtem, mígnem betolta a sütőbe és elkészítette a „franciás” merészségű süteményt. Mondanom sem kell „hihetetlen” kulináris élményt jelentett a megkóstolása…soha többet nem erőszakoskodtam, hogy készítsük el, amit én hoztam össze.
A játszótér életünk fontos színtere volt. Örökmozgóként nagyon szerettem hintázni, mászókázni, csatangolni, homokozni, kakasülőkézni. Egy ellenségem volt, a mai napig nem tudom mi a becsületes neve. Egy hordó volt fektetve két vasrúd közé. A gyermek, ha akart felállhatott rá és futhatott, a hordó pedig pörgött az ember lába alatt. Nevezhetjük retro futópadnak is.
Mivel már akkor sem voltam túlságosan sovány s pici kurta lábaim nem bírtak el mindig, így főként csak bosszankodva, homlok ráncolva, durcás nózival álltam és vártam a csodát, de többnyire ott hagytam a fránya játékszert és mászókáztam egyet. Mama mindig ott volt velem. Ült a padon s a szeme engem figyelt. Sohasem tévesztett vagy vesztett el. Hagyta had rohangáljak, játszak, sosem szólt rám, kivéve, ha valami igazán „okos” ötlet ütött szöget a fejembe.
Egyik nyáron tisztán emlékszem rá borzalmasan meleg volt. Panelház lévén a lakás is iszonyatosan átforrósodott, főleg, hogy egész délután sütötte a szikrázó napsugár. Egyik ebéd után, a közel 80 fokban kitaláltam, hogy én le szeretnék menni homokozni.
A konyhaablakból épp rá lehetett látni a játszótér szélére, az úgy vágyott homokozóra. Mamám bölcsen mondta, hogy majd olyan három óra fele kimegyünk, addig picit bírjam ki, most túlságosan nagy a hőség. De én hajthatatlan voltam. Márpedig ki akarok menni, most. Nem délután. Mama az egyik legjobb oktatási módszert alkalmazta: rám hagyta – gondolta – majd a saját bőrömön megtapasztalom az ő igazát. Így is lett.
Leengedett. Futottam a fullasztó melegben a homokozóig. Ő az ablakból figyelt. Leültem nekiálltam építeni a várat, de nem volt, akire ránevessek. Nem volt, akinek megmutassam a tákolmányt. Nem volt, akihez koszos kézzel odaszaladjak egy ölelésre. Nem volt ott ő. Emellett pedig szomjas lettem, izzadtam és kb. 10 perc után boldogan rohantam haza, Mama ölelő karjába. Utána nem vitatkoztam többet vele.
Kedvenc otthoni játékaink egyike az ország-városozás volt. Sokat tanultam abban az időben, miközben azt hittem csak játszunk. Szinte mindig hagyott nyerni vagy döntetlenre hoztuk ki a csatát. Most is őrzöm a füzeteket, ahol szép kézírásával táblázatott formázott a lapból s ráírta gyöngybetűkkel: ország, város, fiú, lány, növény, állat, tárgy…
Annyi mindent mesélhetnék még. Beleégett a szívembe minden egyes pillanat. S mégis, ha tudtam volna, hogy eljön az úgy gyűlölt február 14, hogy azon a szombaton sem a szerelmet, sem a szeretetet, sem mást nem fogunk megünnepelni. Hogy azon a szombaton olyan mérhetetlen gyászba borulunk, amibe Anyu majdnem belerokkant. Hogy attól a szombattól kezdve nem láthattam őt…nem hallhattam, érezhettem… Ha tudtam volna akkor minden pillanatunkat duplán vések bele a szívembe, duplán fotózok az agyammal s soha, de soha el nem engedem óvó kezét.
De eljött az a nap. Hirtelen, akár ahogy a vihar csap le. S nem volt, aki vigasztaljon. Nem volt többet ő. Soha nem tudtam feldolgozni, az iskolában csak sírtam, hang nélkül folytak a könnyeim. Amikor kiléptem az ajtón vártam, hátha feltűnik és újra kinder csokival vár. De nem érdekelt engem se a csoki, se a lángos, vagy a tészta. Nem érdekelt se a homokozó, se a papírra vetett játék. Nekem csak ő kellett, hogy még egyszer átölelhessem és elrebeghessem neki: szeretlek Mama.
15 éve történt. S másfél évtized sem volt elég, hogy ez a seb behegedjen. Őrizzük féltőn az emlékét. S tudom: olyan lánya van, az én édes Anyukám, akire örökkön-örökké büszke lehet, mert az ő lépte nyomán jár. Ugyanolyan erős, kedves, csodálatos ember, mint amilyen ő volt. A szívünkben hordozzuk magunkkal, soha nem felejtjük el. S soha nem halkul el az ordító üvöltés a lelkünkben: miért nem kaptunk több időt?
Az ember ne rágódjon annyit a múltján – tartja továbbra is a mondás. Tegye le a nyomasztó súlyt s lépjen tovább. Sok mindenre ez teljesen igaz. De van olyan emlék, olyan életszakasz, olyan lélek-darab, amit sohasem tudunk elszakítani magunktól. S nem is kell, mert akkor nem azok lennénk, akik vagyunk.
A múlt sebei olyanok, mint a katonának a golyók nyomai: bizonyítják, hogy túléltük a borzalmakat, de a helyük örökké rajtunk marad. S mégis, viselve a múlt jelvényeit, őrizve az elhalványult képeket – haladunk tovább, szüntelen.