Más vagyok, már nem tagadom!

Beismerni, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint mások eleinte nem volt könnyű. Nem volt könnyű azért, mert sokáig úgy gondoltam, hogy a beilleszkedés, betagozódás egyet jelent az egyéniség szép-lassú elnyomásával, elvesztésével. Rám mindig pisszegni kellett már gyerekként is, hogy ne nevessek, hangoskodjak annyit, mindenhonnan le kellett szedni, mert élveztem, ha mászhatok, ha furcsa, de engem boldogító dolgokat csinálhatok. S bár sokan felnőtt korukra elveszítik ezt a gyerkőcöt, én kapcsolatban maradtam vele. A mai napig örömmel hintázok, mászókázok, vagy épp éneklek az utca közepén. Hamar megtanultam, hogy ez a “bolond” jelzővel egyenlő, de már nem érdekel. Meglehet bolond vagyok, de amikor bolondozom, akkor érzem a boldogságot, és csak ez számít. Ez a dal is erről, rólam szól, ugyanakkor nagyon is azt hiszem, hogy sokan fognak még magukra ismerni benne.