Még most a már késő helyett!

Rohanunk. Futunk. Veszettül szaladunk, a legtöbbször magunk sem tudjuk miért. Pénzért, megélhetésért, elismerésért, elfogadásért, szeretetért, barátságért… Mindenért, és bármiért. A reggelt sebesen váltja a délután, s az alkonyba forduló napot sötét zubbonyával beteríti az éjszaka. Napokat váltanak az órák, s heteket a hétköznapok. Hónapok, évek repülnek tova, s mi csak néha pillantunk fel. Karácsony, szilveszter, húsvét, nyári pihenés, októberi telelés, születés- és névnap, halottak napja. Megtorpanunk. Emlékezünk. Gyertyát gyújtunk. A szél, azonban visz tovább minket, s velünk együtt lángunk fényét is. Az emlékezését. A lelkünkét.

Aztán eljön a pont. A pillanat. A nem várt. A soha el nem hitt. A retteget, a jobb napokon kinevetett. A sorsunk lesújt, mi ezt mondjuk. De valójában, a fejünk felett lebegő bárd, mely már évek óta, rezzenéstelen nyugalommal figyelte ámokfutásunkat lecsap. Ha szerencsénk van, akkor pusztán megsérülünk, de ha nem, akkor belehalunk. Életünk tanulások, szép remények, elért célok nélkül befejeződik. Már tudnánk mit kell tennünk. Már rántanánk a kéziféket. Már pörgetnénk vissza a vad vágtában szaladó filmtekercset. Már ordítanánk a süvítő szélben, hogy szeretlek. Már átölelnénk a szeretteinket. Már éreznénk az érzéseket, s átélnénk az életet. De már nem lehet.

Most, azonban még igen. Még megállhatunk. Még újra gondolhatjuk. Még visszafordulhatunk. Még szünetet kérhetünk. Még elmondhatjuk, hogy szeretlek, bocsánat, és köszönöm Neked. Még értékelhetjük, élhetjük, védhetjük az életet. Még megérthetjük a miérteket.

Most még. De holnap már nem. Később már nem. Későn már nem. Most még időben vagyunk!