Megélni, nem elásni

Sokáig azt gondoltam, hogyha hátat fordítok vadabb érzelemkitöréseimnek, akkor azok semmissé válnak. Mint ki ködbe lép, s hátra sem tekintve megy tovább. De a lidércek attól még nem tágítottak, hogy farpofákat látnak. Sőt. A düh, a harag, a kétségbeesés, az ítélkezés egyike sem távozott. Maradt és várt. Vártak a kitörésre, a megadásra.

S rájöttem. Elengedni és transzformálni csak egyetlen módon lehet őket. Átengedéssel. Jöjjenek, perzseljenek fel mindent, égessék fel a terepet, mert mikor már se föld, se levegő nem táplálja a lángokat azok hirtelen kihunynak. Mert nincs többé erejük a romboláshoz. A hamuban pedig új élet sarjad!

Ragyogó színekben pompáznak a fák, ahogy rájuk süt a nap!

A megélés ellenben nem kivetítést jelent. Nem a másikra való ráripakodást és nem is önmarcangolást. Hanem jelenlétet. Elismerést a helyzet “vansága” felett. Farkasszemet nézést és végül békét. Mert a lángok mindent elemésztenek egyetlen kivétellel.

Azt a hűsítő forrást, mely lényünk valódi magja, ami minden tüzet csillapít, s minden vihart mozdulatlanul él át. Kivár és vár. Ha kell egy egész életöltőn át. Vár, hogy megtörténjen a felébredés, végre!