Teréz anya egykor azt üzente a nagyvilágnak, hogy neki majd akkor szóljanak, hogyha a békéért, azaz a béke mellett tanúskodhat, ám amíg a tüntetések a háború ellen ágálnak, addig nincsen dolga.
Az ellenállás ugyanis olyan, mint egy szépen megcélzott és betalált öngól. Úgy tűnik jó térfélen vagyunk, nálunk a labda, törtetünk előre, cselezünk, majd a legjobb pillanatban kapura rúgunk és góóól…. Ám csak ekkor vesszük észre a lesújtó valóságot: a világ, s így a pálya is tótágast áll, miközben a labda saját kapunk hálói között ringatózik. De miként lehetséges ez?
Amire a figyelmünket fordítjuk az növekedni kezd. Erőre kap fókuszunk energiájától. Ennyire egyszerű. Ha arra koncentrálunk, hogy mi az, amit nem szeretnénk, akkor egyúttal annak adunk hatalmat. Hatalmat a gondolataink, érzéseink, s így az életünk felett.
Ezzel szemben, ha lelkünk lencséjét abba az irányba fixáljuk, ahol nincs ellenállás csak egyszerűen áramlás, akkor végre harc helyett beleállhatunk a tengelyünkbe. Megtestesítőivé válhatunk mindannak, ami számunkra fontos, miközben nem aprózzuk, daraboljuk fel magunkat mindazért, ami ellen csak küzdeni lehet.
Aprócska, majdnem nüansznyi kicsinységnek látszik ez az egész, ám valójában gigantikus horderejű. Mert meghatározza, láttatja és teremti a létünk minden egyes “itt és most” pillanatát.
Mi az, amire figyelünk? Minek vagy kinek adjuk el az erőnket? S ha szükséges, hogyan fordíthatnánk meg mindezt?
Mondd, te mit választanál?