Elmúlt a tavalyi esztendő s ahogy közeledett a 2013-as év első napja azon kaptam magam, hogy a belső mérlegemre rakosgatom a súlyokat: jó és rossz oldal. S bár nem akartam összegezni, végül mégis megszületett a 2012-es év statisztikája. Csak ez az adat nem számokból, grafikonokból és saccolásokból állt, hanem érzelmekből, élményekből és valós, tényszerűen pontos emlékekből.
A tavalyi esztendő úgy kezdődött nagyjából, mint a többi. Tele tervekkel, álmokkal, reményekkel keltem neki az útnak. Az egyetemen vizsgaidőszak volt és tudtam, hogy a február is viszonylag nyugalmas lesz, mivel a szakmai gyakorlat teljesítésén kívül más nem volt hátra. Így aztán szépen, nyugalomban indult be a gépezet. Nem voltam túl jól, ezt kár titkolni. Nagyon keveset tudtam egyhuzamban menni, talán ez zavart a legjobban. Húsz méter után meg kellett álljak, mert úgy éreztem nem bírom, összeesek. A zeneiskoláig a zongoraórámra úgy vonszoltam el magam. A negyed órás út, sokszor harminc percre nyúlt, mert nem bírtam haladni.
Lili is egyre többször nézett fel rám értetlenül: miért állunk meg? S magam sem értettem. Nem gondoltam, hogy a fizikumom gyengült volna ennyire el, így mindenféle krém segítsége után nyúltam. Jogosan érezhettem késztetést a nyihogásra, amikor a lóbalzsam jótékony hatását vártam, de ahogy nem tűnt el a fájdalom, mint a kámfor úgy nem hatott sem a kámforos, sem más csoda-krém. Persze most már tudom, hogy nem is hathatott volna, hiszen a probléma nem az izmokban, ízületekben keresendő.
A február is elkezdett lecsöpögni, teljesítettem a szakmai gyakorlatot és elkezdtem újra a sulit. Sokáig azonban nem jártam, mert az első hét után lebetegedtem. Eléggé pocsékul éreztem magam. Akkoriban a vérnyomásom is az egekben járt és nagy unszolásra elkezdtem egy nyomás csökkentőt szedni. Nem igazán hatott, főleg nem olyan mértékben, mint ahogyan vártuk.
Eltelt két hét és nem lettem jobban sőt. Nem tudtam nagy levegőt venni. Először az asztmámra fogtam, amit amúgy évek óta nem kezelek és jól is vagyok – szóval először arra fogtam: biztosan az teszi. De aztán az inhaláló sem segített és én egyre kevésbé kaptam levegőt.
Eljött a március 15 és a hosszú hétvége. Megfogadtuk, hogy utána első dolgunk lesz elmenni dokihoz, mert ez így nincs rendben. Enni is egyre kevésbé tudtam, minden kijött belőlem és a fulladástól már aludni sem bírtam. Időközben megnéztük a nyomat csökkentő papírját és egyezést találtunk a mellékhatások és a tüneteim között. Baráti és orvosi segítséggel abbahagytam a tablettát arra a pár napra.
Aztán hétfőn (március 19) eljött hozzánk a doktornőnk. Igaziból úgy volt, hogy kedden majd mi megyünk és mentő majd bevisz a kórházba röntgenre, de a háziorvosunk úgy érezte nem vár addig. Mint utólag megtudtam ez igen bölcs döntés volt, hiszen az utolsó pillanatokban kerültem be az annyira nem vágyott kórházba.
Hívott hozzám mentőt mondván kell egy röntgen és én biztos voltam abban, hogy hazakerülök. Lehet, hogy csak este. Lehet, hogy vacsora utánra, de a saját pihe-puha, biztonságos ágyamban fogok aludni azzal a tudattal, hogy Anyu ott van a másik szobában és Lili a fejem mellett szuszog. Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy legközelebb júniusban zuhanhatok bele a rég nem „érzett” ágy ölelő karjaiba…
A mentősöknek úgy kellett levinniük a két emelet magasságából, mert elhagyott az erőm. Persze, talán valahol mélyen éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén, de mégis: a dolgok alakulása megrémített, sosem hittem volna, hogy ilyen hullámvasútra ültet fel az élet.
Elkészült a röntgen, sőt egy CT is a fejem körül zsongott. A vérvétel eredményére várni kellett s közben eljött az ügyelet ideje. Mi csak vártunk. Lili a lábamnál feküdt, Anyu az egyik nagyon kényelmetlen széken ült és szorította a kezem. Én egy tolószékben vártam a pillanatot, amikor elindulhatunk haza. Napok óta először voltam éhes, álmos…végtelenül fáradt.
Egyszer csak úgy este hét fele eljött az idő, behívtak minket az orvosiba. Hazudnék, ha azt állítanám mindenre emlékszem. Nem, sőt. A legtöbb dolog törlődött. De azért a lényeg itt cseng a fülemben és még most is van, hogy ezekre a szavakra riadok éjszaka… A veséim leálltak és ha nem lesz jobb művese kezelés. Most pedig SBO és muszáj, kötelező, nincs apelláta. Sírni akartam, elfutni, rohanni és meg se állni. De már alig kaptam levegőt és a könnyekhez sem volt elég az oxigén. Életveszélyben vagyok: most kell a segítség, mert lehet holnap már élő ember nem segíthet rajtam…
Sokk, pánik, riadalom, félelem…ezek azok az érzések, amik viharként tomboltak bennem. Az aszisztensnő átölelt, a tolókocsi meglódult, Lili rohant utánam – én pedig úgy éreztem csak álmodok…
Egy egy ágyas szobába kerültem. Rögtön infúzió folyt, Anyu pakolt és tudtam, ha innen kilép nem tud majd megálljt parancsolni a könnyeinek. Lili velem maradhatott, bebújt az egyik asztal alá. Soha azóta nem láttam annyira riadtnak, annyira elhagyatottnak. Én pedig csak feküdtem, infundálással az ágyhoz láncolva, tétlenül, reménytelenül, mégis veszélyesen reménykedve.
Anyu este visszajött, Lilit is hazavitte, de aztán amint tudtak újra nálam voltak. Hozott cuccot és Lilit is velem hagyta. Egyedül engedtem haza – rossz döntésem volt, hiszen én akartam így. Jobb lett volna, ha Lilim is vele megy, vigyáz rá, de akkor és ott nem tudtam volna egyedül elképzelni az éjszakát.
Hajnalban egy doktornő – sem a nevére, sem a hangjára nem emlékszem – azt mondta úgy tűnik beindulnak a veséim. Az örömöm határtalan volt, felpuffadt kezemmel tárcsáztam Anyut és mondtam el a jó hírt. A felpuffadt, felvizesedett kezemmel, ami az éjszaka folyamán lett olyan, amilyen. Mai fejjel akkor már tudtam volna az igazat, akkor nem értettem. Hát persze, hogy nem lett jó a vesém és a felesleges víz a szövetek közé vándorolt…nincs remény.
Aznap volt a kanülálás, az első művese kezelés, aztán felkerültem az osztályra és megkezdődött az ottani tartózkodásom édes-bús négy hónapja. Édes azért, mert megismertem jó pár olyan embert, akik nélkül már nem tudnám elképzelni az életem.
A bússága a diagnózisokban rejlik és az alap dolgokon kívül fellépő komplikációkban pl. chalici, kanül szepszis, intenzív…egy-egy rémkép mind-mind a kórházi életem horizontján. Kiderült a hasi aortám el van szűkülve, ahogy a vese erek is. Ezért nem tudok normálisan járni és igen, ez az alapbetegségem. 11 évet kellett várnom arra, hogy valaki végre tisztességesen elmondja mi a bajom, mik a kilátások és mi a teendő.
Júniusban kikerültem, aztán októberben elkezdtük az interferon kezelést. Most is tart még, emellett pedig életem része lett a dialízis. Heti három napon kezelés, a többin súly mérése, nézése, az örökös kontroll.
A mérleg másik nyelvén azonban ott vannak, azok az emberi kapcsolataim, amik ebben a közel egy évben születtek. Olyan barátságok, kötődések, amik megszépítik még a borús napokat is. Olyan emberek szeretnek és olyan embereket szerethetek, akik mind-mind csillagok láthatatlan égboltom egén. S ekkor átbillent a mérleg karja, s végül az érzelmi statisztika a jó oldal felé mozdult – így végül 2012 pozitívként zárult. De a szívem őrzi az egyenleg másik részét is…és csak bízni merek abban, hogy az idei mázsa is végül a jobbik oldalra mutat majd.