Ha folyton hátrafelé tekintgetünk, akkor egyúttal megakadályozzuk a haladást, előre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy traumáink hátterét, gyökerét meg se próbáljuk felkutatni, megérteni. De akadnak olyan dolgok, amikre aligha találhatjuk meg a kielégítő válaszokat.
Sokan belefutnak abba a zsákutcába, hogy az önismeretet egyenlővé teszik a múltban turkálással. Folyamatosan ásnak, miközben egyet felejtenek el. Élni.
Az sem ritka, hogy az értést nem kíséri megértés, vagyis egymás-hegyén-hátán sorakoznak a miértekre nagy nehezen kiderített feleletek, ám azokkal nem történik semmi. Legfeljebb mutogatni lehet rájuk, hogy mekkora kupacot alkotnak, és mennyi időbe, energiába telt az emlékezés tüdejének felköhögni őket. És ennyi. Ekkor épp a lényeg marad el: a tudatosítás és a tovább lépés.
Az elmélkedés hasznos, viszont önmagában nem elegendő a változtatáshoz. Attól még, hogy egy-egy miért választ nyer a gyakorlatban nem alakul át semmi. Mindaddig, míg tettekkel nem támogatjuk meg a felismeréseket.
Gyakran használjuk kifogásnak azt, hogy egyelőre még keressük az okokat. Majd, ha megtaláljuk a kiindulási pontot, akkor végre elindulunk. Halogató technikának ez a hozzáállás nem rossz, olykor öntudatlanul kifogásként lép elő, ezzel elodázva a valódi cselekvést.
Éberséggel könnyedén felfedezhetjük ezeket az önszabotáló mintákat, amiket ha tudatosítunk, akkor továbbléphetünk, végleg.
Mindez nem azt hivatott üzenni, hogy a miértek felderítése értelmetlen és felesleges. Amikor járjuk létünk ösvényeit teljesen természetes, hogy akadályokkal találjuk szemben magunkat. Olyan gátakkal, amikkel akkor és ott kell farkasszemet néznünk, amikor utunkat állják. Ha mögéjük tekintünk, ha megvizsgáljuk mit tükröznek bennünk, és ha hajlandóak vagyunk megérteni a jeleket, akkor mehetünk tovább, felismerésekkel és értékes megértésekkel gazdagodva. De ha a startnál ásót ragadunk és csak ásunk, ásunk lefelé, anélkül, hogy egy tapodtat is mozdulnánk előre, akkor nem hogy nem támogatjuk a fejlődésünket, hanem nemes egyszerűséggel ellehetetlenítjük azt. Jóformán betemetjük önmagunkat azokkal a rögökkel, amiket bár felszínre kotortunk, egymásra szórva őket, de nem tisztítottuk meg tőlük az utat.
Ráadásul ha a fókuszunk, a gondolataink a múltba révednek, akkor az itt és a most, ahol valójában élünk nem kap teret és helyet bennünk. Lidércekként vissza-visszatérünk a jelenbe, ám a múltat kísértjük és kísérjük, elhitetve önmagunkkal, hogy ez az önismeret, a kiteljesedés egyetlen módja. Miközben nem teszünk mást, mint menekülünk a cselekvés, az előre lépés elől, mert az az ismeretlenbe, a bizonytalanba irányít, míg a múlt langy sara túlságosan kényelmes, ismerős, még ha poshadt, akkor is.
Sohasem késő elindulni, az ásót a vállunkra venni, elhatározva, hogy célzottan csak azoknak a földhalmoknak essünk neki, amik megállásra, elgondolkodásra, elmélyülésre késztetnek. Amik mögül a jelen-jövő fénye sejlik fel. Mely hívogat, lépésre ösztönöz, és felemel minket.