Egy szívemnek kedves kislány szerint, akinek az osztályában többször is jártam olyan, mint én. Szerintem meg pont nem.
Egy példakép nem lehet tele ennyi olyan érzéssel, ami távol áll a pozitívtól, ami távol áll a mosolytól, és távol áll a fénytől.
Vagy lehet a példakép pont attól az, ami, hogy emberi, hogy nem elérhetetlen, hogy gyarló, hogy egyszerű, és itt van? Nem tudom.
Én a példa? Amikor példátlan düh munkál olykor bennem, amikor példátlan türelmetlenség vesz erőt rajtam, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretném. Ez lenne a példa? Példa egy gyermeknek, akinek nem illúzióra, hanem valóságra van szüksége?!
De vajon nem ez a valóság? Mert nem a csillámpónik vidéke ez. Mert aggodalom, félelem, és mert könnyek, bánat épp úgy övezik az életutat, mint remények, álmok, boldog kacagások, ölelések.
Akkor is a homokba dugtam a fejemet, amikor nem vettem tudomást az érzéseimről, és bemagyaráztam, hogy minden rendben.
És akkor is, amikor azt hittem darabokra szakadt körülöttem a világ. Mindkét strucc feneke az égig ér, de én a földön járok.
Példátlanul gyarlón, példátlanul tökéletlenül. S ha egy gyermek azt mondja őszinte szívvel, csillogó szemekkel, hogy én vagyok a példaképe, akkor ígérni mást nem tudok, mint azt, hogy vagyok, aki vagyok.