Milyen egy igazi példakép?

Egy szívemnek kedves kislány szerint, akinek az osztályában többször is jártam olyan, mint én. Szerintem meg pont nem.

Egy példakép nem lehet tele ennyi olyan érzéssel, ami távol áll a pozitívtól, ami távol áll a mosolytól, és távol áll a fénytől.

Vagy lehet a példakép pont attól az, ami, hogy emberi, hogy nem elérhetetlen, hogy gyarló, hogy egyszerű, és itt van? Nem tudom.

Én a példa? Amikor példátlan düh munkál olykor bennem, amikor példátlan türelmetlenség vesz erőt rajtam, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretném. Ez lenne a példa? Példa egy gyermeknek, akinek nem illúzióra, hanem valóságra van szüksége?!

De vajon nem ez a valóság? Mert nem a csillámpónik vidéke ez. Mert aggodalom, félelem, és mert könnyek, bánat épp úgy övezik az életutat, mint remények, álmok, boldog kacagások, ölelések.

Akkor is a homokba dugtam a fejemet, amikor nem vettem tudomást az érzéseimről, és bemagyaráztam, hogy minden rendben.

És akkor is, amikor azt hittem darabokra szakadt körülöttem a világ. Mindkét strucc feneke az égig ér, de én a földön járok.

Példátlanul gyarlón, példátlanul tökéletlenül. S ha egy gyermek azt mondja őszinte szívvel, csillogó szemekkel, hogy én vagyok a példaképe, akkor ígérni mást nem tudok, mint azt, hogy vagyok, aki vagyok.