Az utóbbi hetek jócskán próbára tették a türelmemet, a kitartásomat és a hitemet. A folyamat még mindig tart.
Fél évvel ezelőtt a mindennapjaim merőben különböztek a mostani hétköznapoktól. Sportos, mozgékony életvitelemet felváltotta a mozdulatlanság és a fájó mozzanatok világa. Nem tudom mi volt döbbenetesebb és sokkolóbb érzés az elmúlt időszakban: az amikor nem bírtam lemenni a lépcsőn, vagy amikor képtelen voltam megfordulni, felkelni az ágyamból, esetleg amikor egyetlen pici botlás következtében szétrándítottam magam és elestem. A kiszolgáltatottság felső foka az, amivel farkasszemet nézek immár hónapok óta. Azzal megbarátkoztam, hogy a testedzést szüneteltetnem kell, legfeljebb az úszás az, ami maradhat. Ám a mozgáskorlátozottság és a folyamatosan kínzó fájdalom párosa kiütött. Ahogy az a tény is, hogy papíron eddig nem találjuk az okokat, pedig lassan már csak lódoktornál nem jártam.
Pontosan tudom, hogy minden fizikai tünet mögött lelki okok állnak, ez az első perctől nyilvánvaló volt a számomra, s ez az a terület, ahol legalább eredményeket értünk el, mert hogy ehhez égiek, földiek segítsége egyaránt kellett és kell.
Mindezt nem azért osztom meg a publikummal, hogy nyilvános sebnyalogatást tartsak. Akik valóban ismernek, azok tudják, a kín villáma csak néha hasítja át arc-égboltomat, és leginkább csupán a nehézkes mozgásom, a lassú, nem egyszer bizonytalan járásom és a mozdulataim esetlensége, melyek beszédesek.
Nem panaszkodom, de nem azért, mert elnyelem, lefojtom a keserű pirulát, hogy egy nap megfulladjak. Azért nem, mert rendületlenül és töretlenül hiszem, hogy bár fogalmam sincsen miként, de végül minden tökéletesen elrendeződik. A hogyan ténylegesen nem fontos, kizárólag a jó érzéssel átitatott meggyőződés az, ami lényeges.
Visszatérve a kiinduló gondolatra, azért írom le ezeket, azért teszem ki a plénum elé sebzettségemet, gyengeségemet, mert ahogy a virágok sem virágoznak az év egészében, úgy az ember sem élheti nap, mint nap sorsának legjobb momentumait.
Vannak mélypontok, sőt mély szakadékok. Vannak sötétbe vesző pillanatok.
Ám a nap mindig felkel, és ennek az időpontját valójában csak mi jelölhetjük ki.
A gondolkodásmódunk és az, hogy miként érezzük magunkat együttesen határozzák meg a mindennapjainkat.
Könnyű levetni a felelősség súlyát, mondván mi úgysem tehetünk arról, ami van, vagy azért, ami lehetne, de ez nem igaz.
A gondolatainkat mi befolyásolhatjuk, egyedül. Kényszerít minket bárki arra, hogy a fejünkben növekvő negatívum-gombócot tovább növeljük a nonstop rágódással, ítélkezéssel, gúnyolódással és siránkozással? Nem. Bármikor megfordíthatjuk a fejünkben tobzódó gondolatok irányát. Erre kizárólag mi vagyunk képesek, s kétségtelenül nem kis feladat, idő és energiaráfordítást igényel. A tudatosság kialakítása, azonban a világ legjobb befektetése.
A pozitív tartalmú gondolatok önmagukban, azonban kevesek. Ha nem társulnak hozzájuk lelket, szívet melengető őszinte érzések, akkor csupán hamis szavak maradnak, melyek mögött a kétség lidérce húzódik meg.
Ki az, aki jó hangulatunkért felelős? A külvilágra való hárítás nem jó felelet. Hiszen az is csak rajtunk áll, hogy mennyire engedjük magunkat felpaprikázni, felhergelni, így aztán a jó kedvünk megteremtése is a mi reszortunk. Ezt személyenként másképp érhetjük el, kinek-mi jelent örömöt: egy séta (ami egykor nekem rutinszerű ténykedés volt, az most küzdelem), egy kedvenc zeneszám meghallgatása, éneklés, táncolás stb.
Kicsit olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy elhangolódott gitár, aminek ahhoz, hogy az akkordjai újra csodálatosan zengjenek törődésre és némi odafigyelésre van szüksége.
Ha merünk felelősséget vállalni a tetteinkért, gondolatainkért, szavainkért, akkor felnőttünk. Mindaddig míg mindenért a mindenki hibás nem éljük a lényeget, s nem fogunk tudni változtatni oly gyűlölt körülményeinken.
Na ki beszél – kérdezhetik sokan. Jöhet a bizonyíték, ha a fentiek működnek, akkor hol marad a várva-várt gyógyulás?
Egyrészt azt nem mondtam, hogy egy perc leforgása alatt minden felülírható. Másrészt apró eredményekkel indul a folyamat. Igen, én sikernek értékelem azt, hogy nem fetrengek az ágyamban egész nap, zokogva a kíntól. Amit csak bírok elintézek, amit lehet megteszek. Nem adom fel, és nem hajtom a fejemet a keserűség bitófája alá. Igen, olykor kiengedem mindazt, ami feszít, szembenézek az érzéseimmel, elfogadom őket és ezzel a rátekintéssel már ki is vettem vitorlájukból a szelet. Mert az elfojtás, cellázás, elnyomás, elsöprés – ki-miként hívja nem megoldás, pusztán menekülés.
A hála járja át a szívemet, ha arra gondolok milyen talizmánokkal gazdagodtam azóta, hogy radikális fordulatot vettek a napjaim.
Most pedig, hogy egy évvel idősebb lettem különösen nagyra nőtt a szívem. Eddig úgy véltem az élet egy iskola, ahol időről-időre tanulunk újabbnál-újabb leckéket. Mostanában viszont úgy hiszem az élet az visszaemlékezés terepe. Emlékezés arra, hogy honnan jöttünk, hova tartunk és kik vagyunk valójában.
Sokan elfelejtik azt az egyszerű tényt, hogyha bárkire, bármire gyűlölettel, előítéletesen, keserűen tekintenek, akkor ezeket az érzéseket és a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat táplálják. Ezek azok a magok, amik rossz földbe hullanak, mert végtére is önmagának árt az ember azzal, hogy mérgezi a szívét, lelkét.
A szeretet, azonban nem vonzhat mást, mint odafordulást, törődést, szív-lélek rezegte hullámokat, amik éltetik a magocskákat, melyekből egyszer aztán égig érő terebélyes, megingathatatlan faóriások válnak.
Amikor tegnap hajnalban felébredtem köszönetet mondtam a Szüleimnek, akik által leszülettem a Földre, s hálaimát rebegtem szívem csarnokának lakóiért, minden egyes lélegzetemért, a tényért, hogy itt és most vagyok, aki vagyok!
Köszönöm! Hihetetlenül szerencsés vagyok!