Manapság egyre több a tanító, mester, guru. De ki az, akire hallgatunk? És ami szerintem még ennél is fontosabb, kik vagyunk mi? Mert ha jóformán vakon követünk, másolunk valakit, akkor pont a lényeg, a lényegünk veszik el.
Úgy érzem, hogy a valódi tanító, aki egyben tanuló arról ismerhető fel, hogy utat mutat, viszont nem követésre, hanem önformálásra szólít fel. Nem akarja megmondani a tutit, nem állítja be úgy az élet rajzolta ösvényeket, mint amik közül csak egy, az általa járt csapás a helyes. Világítótoronyként fényt sugároz, viszont a fénypászmák millió lehetőséget tárnak fel. Nem szűkítenek be, hanem kitágítanak. Nem szorítanak össze, hanem kiteljesítenek. És nem feszültséget keltenek, hanem könnyedséget.
Az teljesen rendben van, ha vannak példaképek, akiknek a tettei, gondolatai inspirálóak. De a másolás, az egy az egyben átvevés eltávolít…önmagunktól.
A saját igazunkra ráébredni, aszerint cselekedni a valódi teljesség, ami felszabadít. ezért kérem azt, hogy ne higgyünk hajból senkinek. Próbáljuk ki nekünk mi az, ami beválik, figyeljük a szívünk hangját, az érzéseinket és ahelyett, hogy a látszólag előttünk járó sarkait szuggeráljuk tapossuk ki a saját sztrádánkat, ahol és amin jól érezzük magunkat. S ami elképzelhető, hogy párhuzamosan halad mindazok útjával, akikre felnézünk, akik inspirálnak minket.
A spiritualitás a lélekről szól. Ám napjainkban üzletágak, elhomályosult, kétes elképzelések és hitrendszerek ezrei rakódnak rá, elnehezítve, nem egyszer befeketítve a tiszta formájában fényesen ragyogó talizmánt. Amit nem mások szívében találhatunk meg. Kizárólag a sajátunkban!