Jézus egykor nem találomra mutatott rá a gyermekekre. Nem kedvességből, apai szívjóságból. Nem a tömeget akarta megpuhítani és nem a hátulgombolósok kedvében kívánt járni. Tudta azt, amit az emberiség nagy része már akkorra is elfelejtett, a kicsinyekben él, pulzál a Teremtő.
De mi az, amit elleshetünk tőlük? Íme két aprócska példa a számtalan jelentkező közül.
- Kíváncsiság
Miért? A kérdés, amitől a legtöbb szülőnek úgy hatszázadik alkalommal égnek áll a haja. A kérdés, aminek a variált verziója napjában ezerszer hangzik el. A kérdés, ami hűen tanúskodik arról, hogy a gyermekek kíváncsiak. Mindenre és mindenkire. Vágyják a tapasztalást és nem feltétlenül a fix tudást. Ahelyett, hogy meggyőződésből ítélnének előbb kíváncsiskodnak. Vágyják a megismerést, a megkövült nézőpontok, hiedelmek, hitrendszerek helyett. A kíváncsiságnak köszönhetően a lelkesedésük tüze nem alszik ki.
Ők nemcsak tudják, amit mi úgy néz ki alaposan elfelejtettünk, működtetik is azt. Állítások, kijelentések helyett kérdéseket tesznek fel. És nem az eldöntendő fajtából!
2. Elengedés
Mindenki látott már valószínűleg irtózatosan dühös, durcás, nyűgös, hisztis gyerkőcöt, aki teljesen átadja magát az érzéseinek. Sír, toporzékol, csapkod, földhöz vágja magát. Aztán valami történik, egy váratlan inger hatására hirtelen filmszakadás. A könnyeket mosoly váltja fel, az ordítást nevetés, és mintha ez lenne a legtermészetesebb a váltás megszilárdul.
A helyzet az, hogy ez a természetes! Úgy hívják a jelenséget: elengedés. Amikor egyrészt hajlandóak vagyunk jelen lenni azzal az érzéscsomaggal, amit aktuálisan érzünk, és amit amúgy sokszor nem tudunk megnevezni, mert annyira sokarcú. Másrészt önmagában az üdvözléssel, ahogy ezt a fázist a Sedona módszer nevezi már megtörténik az elengedés, mert megengedjük az érzésnek, hogy legyen. Nem nyomjuk el, nem hergelődünk tovább. Átöleljük. Aztán egy mély sóhajtás után a nap újra kisüthet, és a ráncok helyét mosolygós szarkalábak válthatják fel.