Hogy mit jelent egy őszintén érdeklődő kérdés, vagy igaz, biztató szó? Sokat! Rengeteget! Olykor mindent!
Soha nem felejtem el azt a momentumot, amikor sok-sok évvel ezelőtt megkaptam azt, hogy túl sok vagyok. Túl sokat kérdezek, túl sokat érdeklődöm, túlságosan is őszintén, nyíltan közeledem. Túl-túl-túl. Túltolom.
De mit? Mit tolok túl? A törődést? Miért baj, ha törődöm azokkal, akik körülöttem vannak? Vagy nem értem?
Emlékszem milliárdnyi kérdés cikázott a fejemben, elöntött az értetlenség, a csalódottság, a fájdalom. Túl sok vagyok. Mert ez vagyok én. Igen, én kérdezek. Megkérdezem, hogy hogy vagy, és elárulok egy titkot, ha megkérdezem, akkor érdekel is a válasz. Ez nem a tengerentúli hóvarjú jelenség, amikor köszönés helyett érdeklődöm, de a válasz már nem izgat. Bár manapság itthon is mind többen fásulnak bele az életükbe, és ha már beleszürkültek, akkor minden, és mindenki elszürkül. Vagy ott vannak azok, akik pörögnek, mint a motolla, és közben ledarálják az emberi kapcsolataikat, az értékeket a turbó üzemmód oltárán.
Akkor nagyon bántott ez a megjegyzés. S hogy megváltoztam-e? Nem. Ma is sokat kérdezek. Ma sem udvariasságból. Ma is érdekel a válasz. És igen, ma is vannak, akik azért zárnak ki, és taszítanak el, mert ez nekik túl sok.
Akkor gondolkodtam azon miként válhatnék más emberré. Aki kevésbé törődő. Aki csak úgy van. Akkor elgondolkodtam, és már akkor rájöttem, hogy igen, változhatnék. Igen, elfordulhatnék. Igen, megtehetném. De akkor egy valamit veszítenék el végleg: a lényem esszenciáját. Mert ez vagyok én, az őszinte kérdések, a nem egyszer túlságosan is nyílt megjegyzések, az olykor cikis beszúrások, és a mindenkor érdeklődő üzenetek embere.
Így aztán vállalom, hogyha ezért furcsának, néha zavarónak, érthetetlennek, sőt idegesítőnek tűnök. És vállalom, hogy sokszor mindennek épp én magam iszom meg a levét. De annak is vállalom a felelősségét, hogy egy “hogy vagy”, vagy egy biztató szó olykor maga az élet!
