Sokáig úgy éreztem nehezen tudom körbeírni azt, amit az írásaimon, a videóimon, hanganyagaimon, meséimen keresztül szeretnék közvetíteni. Sokan motivációnak hívják mindezt. Aztán rájöttem. Nem! Senkit sem szeretnék motiválni. Hogy miért? Azért, mert az egy kívülről érkező bökdösés, ami ideig-óráig jó lehet valamire, de többnyire roppantul kevés a tartós változáshoz. Ellenben az inspiráció egészen más. Az inspiráció az, ami belülről halad kifelé, ami odabent születik meg, és hajtóerőként biztosítja a lendületet. Ez az, amit szeretnék odaadni!
A motivációnak van egy olyan rejtett üzenete is, hogy aki motivál kicsit előrébb, fentebb van, azaz elkülönül a többiektől, akik motivációra “szorulnak”. Azaz létrejön óhatatlanul egy alá-fölé rendeltségi viszony. Ilyenkor szokott rajongás kialakulni, mert a motivátor az elérhetetlen pátoszos fénybe emelhető, ezáltal elkülöníthető s újfent valami olyanná tehető, ami egyébként megközelíthetetlen. De persze jó utána epekedni és azon sóhajtozni, hogy de kár, hogy oda eljutni lehetetlen. Ezzel szemben az inspiráció arról szól, hogy mindenki a középpontjába, az erejébe kerül. Hogy mindazok, akik megértek a rádöbbenésre rádöbbennek arra, hogy bennük is ott van az a tűz, az a láng, amiről esetleg azt hitték, hogy kevesek kiváltsága. Mert nem, nem az! Az inspiráció egységközösséget kovácsol, mert rámutat arra, hogy mindenkiben ott a potenciál, a lehetőség, a változtatás esélye, a választás szabadsága.
Nem példaképekre van szükség, akikre fel lehet nézni, és akiket ismét a távolból lehet szemlélni azzal a tudattal, hogy amúgy szép-szép ez az egész, de elérhetetlen. Arra van szükség, hogy mindenki ráfeledkezzen arra, hogy a példakép, akit keresett, kutatott benne él. Mert ha mindannyian beleállunk az erőnkbe, ha rájövünk mindennek a nagyszerűségére, akkor egyesével, minden egyes benső világ átalakulhat, aminek hatására aztán a külvilág is formálódhat. Az “egyfecske” elv itt is érvényesül. Nem a tömegek, akik követők, tehát mennek valaki, valakik után teremtik meg a csodát. Hanem azok, akik vezetőkké válnak, s végül ebben a térben összekapcsolódnak. Tévedés ne essék, ez nem a kevesek kiváltsága! Mindenki kivétel nélkül képes erre, mert mindenkiben ott van az az olthatatlan tűz, ami még ha olykor csak látszólag pislákol csupán, a legridegebb pillanatokban is melegen tart. S ha végül friss levegőhöz juthat, akkor az égig lobbanhat, bevilágítva mindent és mindenkit.
A legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk, ha inspiráljuk egymást! Ha nem úgy nézünk a másikra, mint aki olyan, amilyennek most tűnik, hanem, mint aki bárkivé válhat, akivé csak szeretne!