Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
A fák susogása már-már recsegéssé erősödött, ahogy a szél térdre kényszerítette az évtizedes ágakat. Az ég beborult és halk várakozás lett úrrá a tájon. A fűszálak is némán meredeztek, míg az első szélroham le nem tarolta őket. Abban a pillanatban az ég nagyot dörrent és én csak gyönyörködtem a kibontakozó viharban.
Azt hiszem a boltokban kéne árusítani egy másként látó napszemüveget. Nem lenne semmi extra funkciója, mégis több lenne, mint bármi: más színben láthatná az ember a világot. Azokat az eseményeket, amik az életünk tengerét fodrozzák több szemszögből figyelhetjük. Tudnunk kell, hogy a nézőpont csak tőlünk függ.
Sok minden történt velünk, de mindig úgy éreztem, hogy a szemüveget fel kell venni és lépni tovább. Pedig sokszor leesett már a szememről, össze is tört, szilánkossá. De az idő újra egybeforrasztotta.
Mindig nálam van és ha esik az eső, ha tűz a nap én igyekszem viselni. Mögötte még a könnyek sem látszanak.
Tegnap előtt épp esti sétánkból tartottunk Lilivel hazafele. Egy pillanatra megálltam és figyeltem az atmoszférát, ami körülvett. Illatos, balzsamos este volt, a hűsítő eső ígéretével. Egy óriási villám cikázott át az égen, legalábbis a bőrömön éreztem a feszültséget. Majd 1, 2, 3 másodperc és megtelt a csend halk, erősödő morgással. A természet tudatta jelenlétét.
Az emberek reakciója igazán vicces volt. Fel is nevettem, de a hangomat elsodorta a szél. Úgy rohantak az előtte nyugodtan sétálók, hogy azt sem tudták merre menjenek. Hirtelen úgy éreztem, mintha a világ vége jönne – a menekülő tömeg legalábbis erre utalt. A láthatatlan szemüvegem, azonban nekem máshogy mutatta az estét. Nem féltem attól, hogy megázok, sem a letörő ágaktól. Mosolyogva közeledtem haza és örültem, hogy részese lehetek a természet nagy csodájának.
Persze ez csak az én defektem, de ez mindenhová elkísér. Nem lehet máshogy túlélni.
Van, amikor le kell venni a szemüveget. Le kell tenni az asztalra és leülni egy csendes sarokba. Behunyni a szemünket és gyászolni, mert van, amire nincs gyógyír.
A veszteség életünk szerves része. Kisgyermekként az első illatos radír eltűnése maga a pokol. Napokig keressük, felforgatunk mindent, de nem leljük. A hiány érzése elönt minket. Pedig csak egy egyszerű rózsaszín, kerek radírgumiról beszélünk.
Aztán eljön az első igazi tűzvihar. Az a vihar, ahol a szél a szívünket szaggatja és a villámlás a lelkünkbe csap be. Egy szerettünk elvesztése. Nincs olyan szó, amivel ezt el lehetne hessegetni. Nincs az a szemüveg, ami ezt szebbnek mutatná. Nincs megoldás. Gyászolni kell. Meg kell élni a veszteséget és akkor lehet csak továbblépni.
Az idő mindent megold, no meg megkönnyít – tartja a mondás. Holnap lesz hét éve, hogy Édesapám meghalt, de most is olyan, mintha tegnap történt volna. Most is előttem van mosolygós arca és a régi, talizmánként őrzött emlékek. Az idő önmagában nem segít. Kellenek emberek, akik mellettünk állnak és fogják a kezünk. És kellenek üres sarkok, ahova beülhetünk és másként látó szemüveg nélkül ejthetünk pár könnycseppet…
S közben tudnunk kell, hogy ez nem a gyengeség jele. Aztán nagy levegő és újra fel kell állni. Remegő térdekkel odalépni az asztalhoz és felhúzni a szemüveget. Látni a világot szebben és elhinni azt, amit nézünk. Mert, ha hiszünk abban, amit elénk vetít, akkor már a miénk, s igaz.