A pokol képével sokan, sokszor riogattak már ezreket. Tüzes kemencék, vasvillával rohangáló ördögök, akik jól visszatuszkolják az üstökből kimászni vágyókat. Korom, feketeség, siralom, és kárhozat. Ez a jussunk, hogyha nem vigyázunk! Irgum-burgum! Utóbbit még gyerekkoromban tették hozzá a szent életű oktatók, később már ez a feloldó hatású kis gesztus is elmaradt. A vérvörös kín az egyetlen, ami maradt, és persze a félelem. A félelem, ami minden törvénynek ellentmond. A Megfélemlítés, amely erőteljesebb, hatalmasabb, s zsarnokibb mindennél. A gondolkodásnál, az érzésnél, a szívnél, és a léleknél is gigászibb.
Hogy én mit gondolok erről? Egyrészt azt, hogy nem vagyok én „valaki”, sőt igaziból „akárki” sem, csak egy „senki”. Önmagam világát sem látom tisztán, így másokéba bele sem merek tekinteni. Nem ítélek, mert képtelen vagyok reálisan érzékelni. Ahhoz, hogy globálisan gondolkodjam kéne egy mindenkibe belebújási képesség, de ilyenem nincs. A megérzéseim, intuícióim jó útmutatók, de nyilván nem holtbiztosak. Úgyhogy csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, amikor azt írom: a pokol bennünk van. És az ördög is… A pusztában való viaskodás a sátánnal lelkünk benső színterén történik, csak nekünk nem negyven nap, míg megvívjuk ezt a harcot, hanem sokszor egy élet ideje is kevés rá. Önnön vágyaink, gyarló gondolataink zárnak minket ketrecbe, s ami a legszebb: miközben toporzékolunk, hogy nyissák már ki az ajtót a kulcs nálunk van, csak éppen nem látunk a szemünktől. Vagy nem akarunk látni? Jó kérdés. Mert a zárkombináció megtalálása strapás feladat. El kell hagynunk megannyi megszokott, beautomatizált rossz szokást, gondolatot, klisét, előítéletet… Téglákat, melyek olyan divatosak a 21. század élet-építkezésében.
A félelem nem jó társ. Segítség helyett csak hátráltat minket. Rólam köztudott, hogy rettegek a méhektől, darazsaktól, és minden olyan „ló” kezdetű rovartól, ami egy méteres körzetben megközelít. Amikor ijedtemben felpattanok, vadul hadonászok, és átkozódom sikeresen megrémítem szegény zümmögiket, akik persze még inkább – védekezésből – rám tapadnak. Érdemes volt félnem igaz? Újabban igyekszem megjátszott derűvel, nyugodtsággal kezelni a helyzetet, s csak azután sikítozom önkívületben miután hallótávolságon kívülre ért a betolakodó. A példa persze bugyuta, ám mégis jól mutatja azt, hogy hova vezet a belénk ültetett rettegés. Zsákutcába, kapkodásba, rossz útra. A megbocsájtás mindig rendelkezésünkre áll. De először magunkat kell rendbe tenni. Aki önmagában olyan viharos, mint egy orkán az kifelé hiába próbál nyugalmat erőltetni magára, kegyes megbocsájtó lepellel letakarva magát: előbb-utóbb a szél lefújja a maszkot, és kilátszik a valódi arc…
Hogy mi a megoldás? Bizony mindig is előttünk volt a gyógyír. Az orrunk hegyén kicsivel túl. Csak folyton kinevettük, és könnyen lehet olvasóim egy része is fáradtan fogja továbblapozni írásomat mondván, hogy már megint ez… Igen. Már megint. A kulcs ugyanis a szeretet. Nem az amerikai filmekből ismert rózsaszín pamacsokon úszó gejl érzelemnek csúfolt divat, hanem a mély, univerzális, elfogadni, és hinni képes erő. Ez az, amely, hogyha határokat nem ismerve kitölti énünket, akkor szépen fokozatosan életünket is átvarázsolja. A szeretet csak szeretetet vonz. A megbocsájtást szívből kell éreznünk, s elsősorban magunk felé. Hiszen rendszeresen követünk el, hol súlyosabb, hol „könnyedebb” hibákat. Nem gépek vagyunk, s nem megvilágosodottak, így ez természetes. Ám tudnunk kell felülemelkednünk.
Na, és ha saját ördögeinkkel megvívtuk a bokszot lelkünk pusztaságában, akkor mehet a környezetünkben való változás, és változtatás. Akkor már áradni fog belőlünk az elfogadás, az empátia, a tolerancia, és a megbocsájtani tudás. Ezek nem a gügye, balek, „verjen át mindenki nyugodtan” módon fognak megnyilvánulni, hanem áthatóan, tudatosan, lélektől vezérelve, szív dobogtatta módon. Ez a cél. A cél, amelyet oly kevesen érünk el, vagy csak oly sokára pillantunk meg.
Én sem vagyok még sehol. Elméletben minden tökéletes, ám a gyakorlat kegyetlen, s rögtön lerántja a leplet a beképzelt, önelhitetett jóságokról… Nem könnyű, ez biztos. De megéri. Mivel ezzel az állapottal tudás, nyugalom, béke, és harmónia jár együtt. Sőt a titkos, megfoghatatlan boldogság is átkopogtat lelkünk falán, s jelzi: itt vagyok.