Tartozom egy vallomással. Miután abbahagytuk a tíz napos rizsböjtöt a negyedik szünnapon fogalmazódott meg bennem az, hogy meg szeretném még egyszer csinálni. Magam miatt. Mert érdekelt, hogy hogy reagálnék arra például, amikor Anyu valami finomat eszik mellettem. Márpedig azt kijelenthetem, hogy a rizsböjt viszonylagos íztelensége mellett még az is ínycsiklandónak tűnik, amit elviekben nem szeretek.
Belevágtam. Az első négy nap egészen könnyeden ment, bár a rizst már nem tudtam egyáltalán megenni, a puffasztott rizs pedig elvesztette a varázsát. De a tönkölyös illetve sima teljes őrlésű lisztből készített kenyérke sokáig kisegített. Aztán eljött az ötödik nap, és onnantól brutális volt. Tényleg nagyon nehéz. Nem az, hogy Anyu evett mellettem, érdekes módon egyáltalán nem zavart. Mivel fejben elhatároztam magam, így nem jelentett kísértést. De az íz nélküliség nagyon nehéz, illetve az, hogy ennyi idő után még a kenyérke is veszített a vonzerejéből.
Az utolsó három napban jött egy kis fejfájás, émelygés, mint először a legelején. Aztán Anyu készített nekem kenyérke tallérokat, amik jól megpirultak, nagyjából ezekkel húztam ki.
Megérte? Meg! Nagyon is! Magam felé bizonyítottam, plusz letisztult bennem mit is szeretnék a jövőben étkezés terén. Az éhséggel és a jólakottsággal való viszonyom harmóniába került, már pontosan tudom melyik milyen. Ez nevetségesnek tűnhet, de a mai világ embere már nem érzékeli megfelelően sem az éhséget, sem azt, hogy mikor elég az evés.
Továbbra is tartom azt, hogy évi kétszer méregtelenítésnek a legtökéletesebb, veszélytelen módszer. Közben olvastam mások történeteit is, akik ezt megcsinálták, az egyik bátor vállalkozó így kommentálta “ez az a diéta, ami után, ha beleharapsz egy almába sírva fakadsz” és tényleg! Az ember vágyja az ízeket, szóval meglehet a mai karfiol levesem felett én is pityergek majd egy sort, de csakis örömömben.
