Életemben egyetlen egyszer döntöttem úgy, hogy némasággal szakítok meg egy kapcsolatot. Egyetlen egyszer cselekedtem így, de életre szóló tanulsággá vált. Mert utána három-négy alkalommal is a saját bőrömön, lelkemen tapasztalhattam meg milyen is az a bizonyos pusztító némaság. Kegyetlen. Nincs szó, ami annyira sebezne, mint a hangtalanság. Nincs tett, ami annyira bántana, mint az elérhetetlenség.
A magam egykori tettéért bocsánatot nyertem attól, akivel elkövettem, de ahhoz, hogy magam felé is gyakoroljam a megbocsájtást sokkal több idő kellett. Akkor megfogadtam, hogy többé ilyet nem követek el!
Mert igen. A kapcsolatok néha elfáradnak, néha elkopnak, néha elfásulnak. Olykor új utakon kezdünk járni, amik távolra sodornak minket egymástól. Máskor bár mindketten haladunk a sorsutunkon, de valamelyikünk elhúz annyira, hogy az már bepótolhatatlan távolság, s nyilván főleg lélekben.
Ezernyi ok létezik arra, amiért eltávolodhatunk egymástól. De egyetlen indok sem szólhat a teljes némaságban véghez vitt elszakadás mellett. Természetesen a bántalmazó kapcsolatokból való kategorikus kilépés más lapra tartozik, és éppen ezért nem is erről beszélek.
De minden más esetben megérdemel annyit a másik, hogy tudja mi van bennünk. Mert ha bármikor valaha szerettük, kedveltük őt, aki fontos volt nekünk, akkor az a minimum, hogy nem lelket tépő némasággal sújtjuk, hanem válaszokat adunk a kérdéseire, és ha kell továbblépünk. Mert igen, néha kell, néha kikerülhetetlen a továbblépés, de a kegyetlenség, az igazságtalanság, a bántalmazás mindenkor kikerülhető!
