Nővérek

Kis szösszeneteket rendszeresen írtam a facebookra a nővérkékről. Igazi nagy bejegyzésnek, viszont még nem mertem nekiülni. Az ok egyszerű: nehéz hiánytalanul leírni mindent egy számomra ennyire bevésődött emlék-sorozatról.

Így sem lesz teljes a kép, ahhoz nincs elég betű, szó, mondat. Csak egy véset: karcolat a kórház adta talizmánról.

Hogy mikor kezdődött minden? Tavaly márciusban. Természetesen előtte is találkoztam nővérekkel, de ők nem vállaltak akkora részt az életemben. Segítettek, kedvesek, néhol kegyetlenek voltak, de elsuhantak, ahogy a kórházban gyermekként eltöltött hónapok is.

Most már másfél éve, hogy belekerültem a „fehér” mókuskerékbe. Eleinte azt hittem, hogy ez a legnagyobb csapda, amibe csak beleeshettem. Persze most már másképp gondolom.
A sürgősségire bekerülni maga volt a sokk. Viszont a nővérkék kedvessége meglepett. Haldokoltam és ők fogták a kezem. Az, hogy sosem jutott eszembe, hogy vége: talán nekik volt köszönhető.
A művese, az 1-es Bel: életem színterei.

Eddig nem írtam erről, mert nem akarok hálátlan lenni s véletlenül valakiről megfeledkezni, de most igyekszem számot vetni azokról a szívemnek kedves emberekről, akik mind fehéret viselnek.
Az 1-es Bel. Négy hónapot töltöttem ott, úgyhogy szinte otthonommá vált. Hogy miért nem keserű ez a pohár? Természetesen a nővérkék miatt, akik közül páran a barátaim lettek. Olyan emberekről beszélek most, akik velem voltak minden őrülten nehéz lépésemben.

Amikor bekerültem: elhagyatva, összetörve, rettegve, félig élve csak. Amikor elkezdődtek a kezelések. Amikor megtudtam: nem indul újra a vesém. A könnyek záporában egy kéz, ami megsimította a fejem… Egy ajtó, ami kinyílt, majd becsukódott… Egy jókor mondott bíztató szó.

Ott voltak velem, amikor az értágításokra vártam, amikor bekerültem szepszissel az intenzívre. Azon az éjszakán félrebeszéltem a láztól és akkor sem voltam egyedül. Egy törölköző egy számomra fontos kézben, egy erőt adó lélek… El sem tudom mondani ez mit jelent. Ahogy írom, ezeket a sorokat a klaviatúrára potyognak a könnyeim.. Nem voltam egyedül, családra leltem. És a fehér, sápadt falak között megtalált a szivárvány…

Akkor is fogták a kezem, amikor a szepszis miatt 60-as vérnyomásnál nem éreztem a kezem, a lábam. Csak az agyam pörgött és tudtam, hogy itt nem lehet vége. Egy korty víz, egy elsuttogott szó… Aztán az ágyból kirázó mondatok, a motiváció, hogy ezek után 1 nappal már felkeltem. Alig hittek sokan a szemüknek. S hogy mindez csak magamnak köszönhető? Dehogy. Anyunak, Lilinek és nekik… Szívem csarnokának első kis fehérruhás különítményének… Akik oly sok erőt adtak, szeretetet, barátságot, végigbeszélgetett estéket, nyugodt éjszakákat, vidám reggeleket s édes könnyeket. Mert szenvedtem ugyan sokat, de sohasem egyedül.
A sokk, hogy a vesém soha nem indulhat el letaglózott. Nem emlékszem igazán semmire abból az estéből: az orvosom hangjára, Anyukám ölelésére, a könnyekre és a kézre a homlokomon… A csendre, ami egyszerre gyászolt s zokogott. Az emésztő fájdalomra és a tudatra, hogy akkor sem vagyok egyedül.

Bár úgy gondolom meg tudom fogalmazni nagyjából mindig, amit szeretnék, de ezekről a hetekről lehetetlen csak szavakkal beszélni. Erről a szívem és a könnyeim mesélnek, mert másfél év elteltével is a hálakönnyek ömlenek az arcomon. Az I-es Bel első emeletének angyalai…szeretett barátaim, egy új család – annyi mindent köszönhetek s oly keveset köszöntem még.
Aztán jött a művese kezelés. Nem titok, hogy sokáig nem szerettem a dialízist. Valószínűleg saját magammal is gondjaim voltak, sok dolgot nem értettem stb. Mindenesetre, amikor kikerültem a kórházból, akkor elindult egy folyamat.
Igen, a baráttá válás nehéz ösvénye. Mert tudom, sok szabályt áthágok ezzel. Nem szabadna egyikőjüknek sem közel kerülnie hozzám, hiszen ha velem bármi történik, akkor összeroppantok jópár embert. De ennyi erővel, akkor semmit sem tehetnék s én nem így állok az élethez.

Sokáig csak távolról barátkoztam a helyzettel. Ha most visszagondolok azokra az időkre, akkor nevetnem kell. Iszonyú nehezen emésztettem meg ezt az egészet és még augusztusban is zokogtam. Zokogtam a tudattól, hogy ez vár rám, zokogtam a szabadságom elvesztésétől, zokogtam a ténytől: dializálás, örökre.
Most már nem tudom megmondani hány hónapja nem ejtettem emiatt könnycseppet. Elfogadtam, sőt ez annál több. Megszerettem! Nyilván nem a dialízist szeretem. Nem. De az ott dolgozó nővéreket annál inkább. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy sokakban újra egy családra leltem. Ez pedig nagyobb csoda mindennél.
Egy kezelés nem úgy néz ki, hogy magamba roskadva bebotorkálok, majd este hazamegyek. Végig mosoly, nevetés tűzdeli a hosszúnak tűnő négy órát. Beszélgetünk és a szívem örül. Igen, mert hihetetlenül értékes embereket ismertem, sőt, szerettem meg.
Elmondhatatlanul nagy tiszteletet érzek irántuk is és fel sem tudom mérni mennyivel kevesebb lennék, ha nem ismerném őket.
Két csapattá bővült szívem csarnokában a fehérköpenyesek különítménye:
1-es Bel első emelet és művese központ.
Lehet, hogy velem van a baj, de életem egyik legszebb ajándéka, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetemben tudtam barátokat szerezni. S talán a két kis csapat is így vélekedik rólam.. Erre csak egy jó szó létezik: csoda!
Aztán a fehérhez még hozzátartozik valaki. Hozzáteszem rengeteg orvosról beszélhetnék itt, aki fontos szerepet töltött, tölt be az életemben.

Én most a kezelőorvosomról írnék pár szót, név nélkül. Egy fiatal, tehetséges, kedves nagybetűs EMBER-ről van szó, aki a legnagyobb betűs ORVOS. Nem hagyott veszni. Ott volt velem mindig és minden bajban.
Ő mondta el a rossz és jó hírt egyaránt. A szíve velem sírt, nevetett – ebben biztos vagyok. Amikor szepszisemben közel álltam ahhoz, hogy elveszítsenek ott állt mellettem. Fogta a kezem, beszélt hozzám és egy pillanatra sem hagyott magamra.

Egész egyszerűen mellettem állt. Ahogy visszagondolok erre ismét elindulnak a könnyeim.. Annyira csodálatos és egyben fantasztikus orvosnőről beszélünk, hogy hihetetlen. Lelkiismeretes, szakmai, emberi… Egy csoda! Életem megmentője.
Neki köszönhetem azt, hogy itt lehetek. Tisztelem, szeretem és megköszönöm a sorsnak ezerszer, hogy Vele hozott össze.

Ezek után mondja bárki, hogy nincsenek csodák.
Nekem ezek az emberek az életet jelentik. És nem csak azért, mert fizikailag valóban az élethez szögeztek, szögeznek. Ez ennél sokkal több!

A szívem az övék. A szeretet sodort erre az útra. Ez az ösvény eleinte hófehér volt, sápadt, rideg, félelmetes. Most azonban már tudom: a fehér azért ragyogó, mert magába szív minden színt és fényt.
Nincs annál nagyobb kincs, ajándék, hogy a Földön két lábbal állva, járva is igazi angyalok között lehetek.

Köszönöm!