1. nap
Elképesztően érdekes az elme. Amikor észleli, hogy váó, ez a bolond tényleg belevág a böjtbe, akkor mindent megtesz azért, hogy ezt a számára nagyon is kényelmetlen ötletet megcsákányozza. A krémesek, arany galuskák, és sajtos pogácsák konkrétan hadrendbe állva galoppoznak végig a lelki szemeim előtt. Olyan ételek is hirtelen roppantul kívánatossá válnak, amiket egyébként meg se akarnék enni. Az összes ellenérv is felbukkan, számtalan fantasztikus magyarázat, hogy miért kellene hagyni a fenébe az egészet. Olyan briliáns érvelések is felszínre törnek bennem, amiket még talán én is képes lennék benyalni. Amíg az ember képes a gondolatait a pálya széléről figyelni, mintegy hallgatóságként, nézőseregként addig nincsen baj. A bajok ott kezdődnek, és ez a szimpla mindennapokban is igaz, ha eggyé válunk a gondolatainkkal, és a gondolkodással, mert akkor bizony egy feneketlen mély gödör legalján találhatjuk magunkat, ahonnan úgy tűnik nincs is kiút.
2. nap
A megengedő hozzáállás elengedhetetlen az életünkben, de azért arra érdemes vigyáznunk, hogy a nagy megengedés közepette ne ugorjunk bele az önbecsapás széles gödrébe, amikor megengedés címén még mielőtt belevágnánk valami komfortzónán kívüli dologba azt mondanánk: ugyan, megengedem magamnak azt, hogy bele se vágjak! Ez ugyanannyira káros mentalitás, mint amikor juszt is bele akarjuk magunkat erőszakolni egy roppantul aprócska skatulyába, amit egyáltalán nem ránk szabtak. A böjtben is ez a két erő csap össze. Még az elején az ember vígan le tudná magát beszélni a dologról, felhozva ezernyi félig megalapozott érvet. Míg a másik véglet is megjelenhet, hogy amikor le kéne tenni a lantot, és abbahagyni, akkor akaratból, ha megdöglünk is csináljuk. Na ez sem jó! A befelé figyelés csendjében azért az ember meghallhatja mi az igazság.
3. nap
Csapatban tényleg könnyebb! Anyuval együtt álltunk neki a tíz napos Oshawa böjtnek. És azt kell mondjam eddig is tudtam, hogy Anyu kemény, mint a kád sarka, de most aztán sokszorosan bebizonyította.
Én tegnap, ha látnék biztos, hogy már kettőt láttam volna. A létező összes, amúgy böjt idején normális fizikai tünet előjött: fejfájás, szédülés, gyengeség, dekoncentráció, ingerültség, aluszékonyság, fáradékonyság. Míg én a hányingerrel küzdve próbáltam lézengeni, addig ő már három napja pörög, mindenféle fennakadás nélkül.
A mai nap már nekem is jobb egyébként. De amikor együtt leülünk az asztalhoz a kis rizsünkkel, vagy épp “finomságként” puffasztott rizst rágcsálgatunk, akkor általában jót nevetünk a helyzet iróniáján, és közben meg tényleg annyira jó érzés osztozni nemcsak a rizsszemeken, hanem ebben a vállalásban is.
4. nap
A folyamatos kaján agyalás nem normális. Egy pillanatig sem. Főleg azoknak lehet ismerős a “mikor, mit egyek” című soha véget nem érő dilemma, akik már vágtak bele életmód váltásba. De ez nem egyenlő a tudatossággal. Nincs benne semmiféle hely a test szavának, az intuíciónak, és a könnyedségnek. A nonstop rágódás, idegeskedés, számolgatás olyan, mint egy ördögi kör. A böjt egyik áldásos következménye, hogy az elmém alul nemes egyszerűséggel kihúztam a szőnyeget, és nincs min kattognia. Megvannak a keretek és ennyi.
5. nap
Nem mindegy, hogy az a bizonyos pohár félig tele van, esetleg félig üres. Hogy mi az én mérlegem? Nem a két kiló mínusz billenti pozitívba a rendszert, mert tisztában vagyok azzal, hogy a böjt idején leadott kilók egy része visszatér. A másik irányba sem billen el a mérleg nyelve a testi tünetektől, a magamhoz mérten magasabb vérnyomástól, vagy épp a fáradékonyságtól. Bármennyire is furcsa nem a fizikai dolgok döntőek. Hanem mindennek a megélése. A folyamat végigjárása. Önmagam figyelése. A felbukkanó érzetek, a rá adott reakciók. Mondjuk egy plusz fizikai piros pontot meg kell említsek: minden illatot jóformán ízlelek, érzek a nyelvemen, de már akár mély levegőt is tudok venni olyan környezetben, ahol ön-bendő-kompatibilis finomságok készülnek anélkül, hogy mindenkit, és mindent fel akarnék falni.
Egy szónak is száz a vége nekem, és szerintem mondhatom bátran többesben, Anyu nevében is, tehát nekünk félig tele a pohár! Az más kérdés, hogy rizsszemekkel!
6. nap
Na jó, szóval vannak ételek, amiket mindenek felett imádok. Mondjuk ide tartozik az arany galuska, a darázsfészek, a medvehagymás pogácsa, és tulajdonképpen mindenféle tészta legyen az kelt, édes, vagy sós. De azért azt hiszem hat napon át még ezeket se bírnám gyűrni…. Most erre a kijelentésre erős ellenszenvvel reagált a rendszerem, de maradjunk annyiban, hogy még a jóból is megárt a sok. A rizs alapjáraton nálam a jó között szerepel, de eme varázsát így a hatodik napon erőteljesen kezdi elveszíteni.
Az Oshawa diétában öt féle táplálék szolgálhat menüként, de ezeket szabad váltogatni is. A hajdina bizonyos variációkban nekem ízlik, de magában nagyon erős ízű, szóval sztornó. A kölest én szeretem, de Anyu nem, ezért eddig pihentettük. És maradt a hagyományosan teljes őrlésű búza vagy tönkölybúza vagy hántolatlan búzaszem, vagy őrölt liszt formájában. Mivel mi nem vagyunk gluténérzékenyek, ezért ezek is szuper opciók, csak éppen bio malom nincsen minden sarkon, ahol tényleg adalékmentes liszteket készítenek, valóban beleőrölve a szemek minden részét. Szerencsémre találtam a közelben egy nagyszerű forrást, és csütörtökön hála a kedvességüknek már meg is érkezett a szállítmány, amiből ma kenyér készül! Mondjuk úgy, hogy kenyér, mert lisztből, sóból, és vízből nem állítanám, hogy olyasfajta kenyér születik majd, mint amihez hozzászoktunk, de nem baj! Hat nap után végre egy picit más íz, egy kicsit más textúra. El sem tudom mondani mennyire várjuk, mert nekem ma már a főtt rizsszemek inkább potyogtak ki, mint potyogtak be a számba. Úgyhogy majd beszámolok róla mi sült ki mindebből!
7. nap
🥣 Na ki az az Oshawa, és miért eszünk miatta csak barnarizst, meg tegnap óta tönköly-kenyérkét? 🤔
George Oshawa egy japán filozófus, orvos, a makrobiotikus táplálkozás atyja volt, aki azt mondta: ha egyensúlyt akarsz a testedben meg az életedben, akkor 10 napig egyél csak gabonát. Na jó, azért ennél sokkal többet is mondott, de most maradjunk ennyinél.
Hogy honnan vette a bátorságot, és a tudást ehhez a kijelentéshez? ❓ Onnan, hogy 19 évesen a dokik azt mondták neki, hogy menjen haza, és búcsúzzon el a szeretteitől, mert neki hamarosan harangoznak. Ehhez képest több, mint kilencven évet élt, szóval jól rávert a diagnózisra. Amit pedig a maga bőrén megtapasztalt azt orvosként el is sajátította komplexé téve a képet. ❗️
Visszatérve a böjtre: Csak: barna rizs, köles, hajdina, tönköly, víz, só. Nincs más. 🥲
Ez az Oshawa 10 napos diéta, más néven:
🍚 „spirituális túlélőtábor barnarizzsel”
🧘 „makrobiotikus önfegyelem-gyakorlat”
😵 „a pillanat, amikor egy darab száraz tönkölylepény lesz a nap fénypontja, mint tegnap”
A célja? Méregtelenítés, tisztulás, és tucatnyi felismerés-begyűjtés, bár ez utóbbi inkább már következmény. ✅
7. napnál járunk. Megérte? Megéri! ❤️
8. nap
A böjt nem önkínzás, éheztetés, önsanyargatás. Mélyen nem értek azzal egyet például amikor böjt címén emberek olyan dolgokat vonnak meg maguktól, ami a lelküket táplálja például zene, beszélgetés, természetjárás. A mai világunkban luxus eldobni magunktól a lelki akkumulátorainkat, mert nem ettől válunk erősebbekké. De a böjt egyszerűsége már elgondolkodtató. Nekem az az élet jut eszembe, amit még én is éltem gyermekként, és ami a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, felmenőim élete is volt. Amikor nem állt minden karnyújtásnyi távolságban a bolt polcain, és az emberek mégis ismerték a boldogságot, a vidámságot, a könnyedséget. Még akkor is, ha fizikailag nélkülöztek ismerték a lelki gazdagságot. Ennek a fordítottját pedig ordítja a mai világ: hiába a fizikai bőség az asztalokon, a tányérokon és a bendőkben az bizony nem hozza el a lelki kincsek felhalmozását. És még mielőtt félreérthetőnek tűnnék ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ínség az jó, és hurrá. Dehogy!! Mindezzel pusztán azt szeretném sugallni, hogy egy pillanatra félretolva a bőség zavarát szépen letisztulhat a kép.
A böjt nem önkínzás 🚫, éheztetés 🍞, önsanyargatás 🤕. Mélyen nem értek azzal egyet például amikor böjt címén emberek olyan dolgokat vonnak meg maguktól, ami a lelküket táplálja például zene 🎶, beszélgetés 💬, természetjárás 🏞️. A mai világunkban luxus eldobni magunktól a lelki akkumulátorainkat 🔋, mert nem ettől válunk erősebbekké 💪. De a böjt egyszerűsége már elgondolkodtató 🤔. Nekem az az élet jut eszembe, amit még én is éltem gyermekként 🎂, és ami a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, felmenőim élete is volt 👪. Amikor nem állt minden karnyújtásnyi távolságban a bolt polcain 🛍️, és az emberek mégis ismerték a boldogságot 😊, a vidámságot 🎉, a könnyedséget 💃. Még akkor is, ha fizikailag nélkülöztek 🤕, ismerték a lelki gazdagságot 🌈. Ennek a fordítottját pedig ordítja a mai világ 📣: hiába a fizikai bőség az asztalokon 🍴, a tányérokon és a bendőkben 🍔 az bizony nem hozza el a lelki kincsek felhalmozását 💎. És még mielőtt félreérthetőnek tűnnék ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ínség az jó, és hurrá 🎉. Dehogy!! Mindezzel pusztán azt szeretném sugallni, hogy egy pillanatra félretolva a bőség zavarát 🌪️ szépen letisztulhat a kép 📸.
9. nap
Mosoly skála 1-től 10-ig, ahol 1 😢 és 10 🤣
Általánosságban 😄
Manna láttán 😍
Dolgozás közben 😃
Sétálás közben 😆
Rizs evés közben 😢
Az utolsó előtti Oshawa nap tudatában 🤣
10. nap
Csak egyetlen szó: MEGCSINÁLTUK!
+1
Megcsináltuk! Megcsináltuk! Megcsináltuk!
A tegnapi nap nekem ebben az eufóriában telt. Anyu már némileg morcosabb volt, pláne amikor rizsszemeket látott. De végigcsináltuk!
A mérleg? Hangsúlyozom nem ez a lényeg. Az Oshawa tíz napja böjt. A böjti kilók meg egy része természetesen visszajön, úgyhogy nem ez az, ami a legfőbb hozadék. Anyu két kilóval könnyebbült meg, mondjuk neki nem is nagyon volt miből ledobni, én pedig négytől szabadultam meg teljes örömmel, mert nekem azért van miből még lejjebb dobni.
Maga a folyamat nagyon másként zajlott mind a kettőnknél, ezért is volt akkora élmény, hogy együtt csináltuk. Na meg azért is, mert erősítettük egymást, és senkinek sem kellett amúgy a nyálát csorgatni addig, míg a másik valami nagyon nem rizsszerűt eszik.
Szóval nekem az eleje tényleg pokoli volt. Rettenetesen fájt a fejem, hányingerrel küzdöttem, dekoncentrált voltam, szavakat nem bírtam helyesen leírni, lecsapott rám a fáradékonyság, és az aluszékonyság. Ez úgy kb. két-három napot ölelt fel, aztán megszűnt, vége lett. Onnantól nekem könnyeden telt el a maradék idő, csak annyi, hogy úgy a hatodik nap körül már a főtt rizs esett ki a számból. Ekkor jött a megmentő tönkölykenyérke, és máris helyreállt a világ rendje.
Anyunál a fizikai tünetek nem jelentkeztek, ő konkrétan, mint terminátor tolta, mint akinél benyomtak egy gombot, és csinálta. Pedig ő úgy állt neki, hogy hát majd talán csak egy, vagy két napra becsatlakozik. Valószínűleg ez a gondolat neki mentőmellényként szolgált, amibe belekapaszkodhatott. De ismerem, ha valamibe belekezd, akkor végigcsinálja. És így is lett! Neki inkább a lelki, érzelmi szint volt necces, belső-külső feszültség, morcosság, ami aztán szépen öniróniává tisztult, amikor már együtt nevethettünk a “megpróbáltatásokon”.
Hatalmas ajándékként élem meg, hogy az éhséggel való ambivalens kapcsolatom helyreállt. Az Oshawa nem szabályozza mennyit ehetsz – amennyit akarsz, de azt kiköti, hogy csak akkor, ha éhes vagy. Ezáltal megtanultam figyelni a jelzéseimet, ugyanakkor nem estem kétségbe, ha éhséget tapasztaltam, nem gondoltam azt, hogy hú, akkor most azonnal enni kell. Nem. A fókusz lekerült az ételekről, ami nekem óriási áldás. A tányéron sorakozó falatok tényleg örömforrások, de nem 24 órán át, hanem addig, amíg ott ülünk felettük, és addig amíg a testünk mutatja, hogy szüksége van rá.
Teljesen megdöbbentem azon, hogy nem jött rám falási roham, nem akartam kiszippantani a cukros zacskóból a kristálycukrot. Semmi. Tényleg meglepődtem ezen, mert amúgy extrém édesszájú vagyok.
Az emésztés is megérdemel néhány szót. Tartottunk attól mindketten, hogy majd belassul, meg nem lesz, ehhez képest ennek a fordítottja történt. Beállt, rendszeressé vált, és minden tekintetben hozta az elvárhatót. Ugyanakkor a tíz nap alatt egyetlen egyszer sem fájt a hasunk, nem volt rossz a gyomrunk stb. ami azért nálunk előzőleg nem volt ritka vendég.
Az utolsó kérdés, hogy megérte-e? Bizton állíthatom mindkettőnk nevében, hogy meg, igen! Olyannyira meg, hogy én azt tervezem, hogy egy évben kétszer, háromszor megismétlem a tisztulás jegyében. Nem gondoltam volna, hogy ilyesfajta konklúzióra lyukadok ki, de ez történt. És tényleg, mérhetetlenül hálás vagyok ezért a tapasztalásért!
Köszönjük nektek a biztatást, a szurkolást, hogy velünk tartottatok, és hogy az esküvőkön ezután inkább kölest szórtok rizs helyett!