Az ember folyton próbál küzdeni és lépegetni előre. Van, amikor pille könnyű a járás, úgy megyünk el kilométerekig, hogy szinte észre sem vesszük a megtett távot, de néha araszolni is alig bírunk. A teher, ami nyomja a vállunkat egyre inkább rátelepszik a szívünkre, míg azt nem érezzük: megfojt minket. Abban a pillanatban, amikor ezzel szembesülünk összeroppanunk. Nem bírunk tovább menni, csak egyhelyben állunk, sőt az áradat, mintha visszasodorna minket. Mi pedig darabokban várjuk a csodát…
Nem könnyű mindig fent maradni a tengerben. Sokszor a szél és a víz körbeölel minket és segít abban, hogy előbbre jussunk, de van olyan, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk fölött és már-már belefojtanak saját életünk tengerébe. Egy pillanatig az ember kapkod levegő és remények után. Próbálja felidézni azt, hogy miért és kiért is küzd, de a viharban az emlékek egyre halványodnak. Aztán eltűnnek. Nem marad más csak a sötétség és a vihar zaja. Végül a néma sötétség.
A vihar ugyan lenyugszik, de mi darabokban sodródunk tovább. Nincs hatalmunk az életünk felett. Minden összeomlott, ahogy mi is. Akárcsak egy erdőben fellobbanó tűz. Eleinte úgy tűnhet, hogy sikerül megakadályozni, de aztán a pusztítás mindent utolér és nem marad más csak hamu és a szép táj emléke.
Ilyenkor önmagunkat is elveszítjük. Öntudatlan fájdalommá válik az életünk és nem látunk megoldást. Hogy lehetne újjáéledni? A hamuból miként lehet növényeket varázsolni?
Pedig lehet. A porrá égett földből új élet sarjadhat. S ahogy egy-két növény képes megélni a sziklák ölelésében, a hegyekben, úgy a hamvakból is kinyílhat egy pici élet. Aztán az növekedni kezd. S bár nagyon sebezhető, végül csak megerősödik. Amikor mi is összeroppanunk kell egy kis idő, felállni. De talán mindenek előtt el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá. Emlékeznünk kell, hogy tudunk úszni, mert egy darabig ez működött is és végül a megfulladás szélén újra levegőt kapni és küzdeni, a fennmaradásért.
Talán a legjobb lenne, ha az ember soha nem esne darabokra. Ha mindig tudna egyenletesen menni előre, üldözni a céljait, álmait. De vajon nem abból nyerünk még több erőt, ha képesek vagyunk a semmiből felállni? Nem szolgálhat-e talizmánként a tudat, hogy bár egyszer már leégett lelkünk tája, de a hamuból újjászületett életünk virága? Mindenképp kincs marad ez, amire akkor is emlékeznünk kell, ha épp a tenger mélyén már csak az utolsó oxigén szusszanásokat használjuk fel. Mert néha muszáj azért összeroppanni, hogy még erősebben keljünk fel.
Néha muszáj megtapasztalni a fájdalmat, hogy értékelni tudjuk a jót. Muszáj éreznünk milyen, amikor valaki megvet, hogy még jobban szeressük a többieket. Muszáj néha belehalni az életbe, hogy utána újult erővel futhassunk neki…