A blogom, írásaim miatt sok megjegyzéssel, dicsérettel, bíztató szóval találkoztam már. Ilyenkor mindig érzem, hogy azon kívül, hogy nekem örömet okoz az írás, érdemes is klaviatúrát ragadni, mert a visszajelzések szerint mások számára is erőt adhat, amit papírra vetek. Emiatt aztán nagyon meglepődtem a napokban, amikor egy olyan kritikával kerültem szembe, amit elsőre nem is tudtam értelmezni. Az illető azt kifogásolta, hogy túlságosan vidáman írok. Túl pozitívak a cikkek, túlságosan szépen fogalmazom meg a borzalmakat. Miért nem festem le a valóságot? Miért nem körmölök a kezelés fájdalmas, kellemetlen részéről? Az interferon mellékhatásairól? Miért nem realizálom a helyzetemet jobban…
Első olvasatra el sem akartam hinni, hogy gyakorlatilag az ítélet a blogom felett az, hogy túl pozitív. Kevés a szomorú, megtört bejegyzés. Kevés a panasz, kevés a jajongás. A kritika megfogalmazója szerint én elfedem a gondjaimat és kifelé mást mutatok, miközben belül vihar dúl. Nem tudom, hogy a levél írója honnan gondolta ezeket, de természetesen elfogadtam a véleményét, habár nem értek vele egyet. Aki nyomon követi a bejegyzéseket láthatja, hogy őszintén kitárom mindazt, ami bennem van és néha a fájdalom szilánkjai is előtűnnek a lefestett képekben. Nem titkoltam sosem, hogy van amikor én is lesüllyedek picit, de az tény, hogy igyekszem mindig kimászni a gödörből.
S vajon tényleg az a reális látásmód, az az igazi életszemlélet, ha panaszkodunk?
Vajon mennyivel lenne jobb, ha folyton azon gondolkodna az ember mi nem jó? Természetesen lehetne az író által hiányolt dolgokról is beszélni.
A dialízis velejárója egy bizonyos mértékű fájdalom. Hiszen két éppenséggel nem aprónak mondott tűvel szúrják meg az embert olyan helyen, ami eleve érzékeny a sok kezelés hagyta nyomoktól. Természetesen még nem haltak el a hülyeségtől az idegeim így én is érzem ezt, de sohasem arra gondolok, hogy ez micsoda borzasztó, szörnyű stb. Sokkal inkább örülök annak, hogy söntöm van. Hogy van mit szúrni, mert a kanülösként eltöltött hónapjaim a kínszenvedéssel értek fel. Ha arra gondolok, hogy úgy kéne kezelődnöm elfog a kétségbeesés. Az tényleg szörnyű volt. De ez? Inkább örülök, hogy szerencsém van és a lányok tudnak mit és hol bökni. Persze lehet erre is azt mondani, hogy ennyi erővel, akit bokán rúgnak eufóriában úszkálva kiáltozhatná, hogy „de legalább volt bokám, amit megrúghattak” – ami egyébként nem butaság, főleg, hogyha egy lábfogyatékkal élő ember szemszögéből néznénk. Mindenesetre ez a fázisa a kezelésnek számomra mindig azt az örömöt erősíti meg, ami a söntömhöz való kötődésemet mutatja.
Amennyiben a tűk jó helyen vannak akkor maga a kezelés, a négy óra fájdalmak nélkül telik. Nyilván a vége fele már az ember nem tudja hogy feküdjön, de ez a legkevesebb. Az EPO beadása sem tartozik a kedvenceim közé, bár nagyon eltérő ki-hogyan juttatja a szervezetembe. Vagy a szuri fáj, vagy maga az anyag bejutása feszít, de ezen sem szoktam lovagolni, sőt még nagyon pofát sem vágni. Nem látom értelmét. Az én javamat szolgálja ez is, akkor most mit rágódjak a kérdésen? Ha feleslegesen használnának tűpárnának, akkor valószínűleg nem lenne őszinte a mosolyom, de itt sincs ilyesmiről szó.
A dialízis végén kihúzzák a tűket és van, amikor az sem épp túl kellemes érzés. Viszont feledteti az emberrel a tény, hogyha becsületesen nyomom a bucikat, akkor hamarosan indul a mandula a haza irányába. Ez maga a kezelés. A kanülálásról nem véletlenül nem írtam. Az egyik legfájdalmasabb dolog, ami történt velem. Kétszer kanüláltak, ebből egyszer volt sikeres a dolog, bár akkor is sokadik próbálkozásra jött össze. Az ereim ugyanis szeretnek bújócskát játszani… De miért is idézzem fel az izzasztó pillanatokat? A fájdalmat? A kibuggyanó vért? A nyakamból kilógó szörnyű antennát, amire ha rágondolok most is belesápadok? Miért kéne minden nap visszaemlékezni a borzalom tudatára, hogy valami fityeg a nyakam verőeréből? Miért? – S ha ezzel elfedem a valódi érzéseimet, akkor velem van a baj. Nekem az a fura, aki minden áldott nap visszahozza a rossz emlékeket…én erre képtelen vagyok.
Az író másik felemlített példája az interferon volt. Miért emlegetem úgy, mint egy nyári koktélt? Mintha egy vitamin injekcióról beszélnék? Miért nem pötyögök a tényekről, mellékhatásokról?
Persze, írhatnék erről is. Regényt tudnék alkotni a negatív dolgok ismételgetéséből. 11 év során annyi átveréssel, borzalommal, fájdalommal találkoztam, ami bőven elég. De! És itt a de a lényeg: biztosan fogok a blogomban a régmúltról is szólni, viszont ezt leszámítva nem szeretek hánytorgatni. S főként nem szeretem magamat sajnáltatni.
De nyilván televéshetem a naplómat az interferon okozta kellemetlenségekkel is… Eleinte úgy éreztem, hogy nincs semmi extra, problémát okozó mellékhatás. Az első napon kijött a magas láz, de erre fel voltam készülve. Az utóbbi időben, azonban bővült a lista. Néha a láz is elő-elő jövögetett, de nem ez okozta a fő problémát. Észrevettem, hogy esetenként a hangulatomra is hatással van, kicsit kedvetlenebb vagyok, picit magamba fordultabb, de azért mindig sikerült kisepergetni ezt az érzést lelkem portájáról. A gyengeség, fáradtság, aluszékonyság már nehezebben átléphető probléma lett. A művesés napokon is eleve gyengébb voltam s mivel a hétfő kivételével szerdán, pénteken és vasárnap is várt az interferon – folyton úgy éreztem magam, mint aki már nem bírja a terheket. Legszívesebben csak aludtam volna – s valahol ez már kezdett kikészíteni.
Aztán az utolsó, amivel nehéz volt szembesülni az a hajam hullása… Igaziból számomra csöppet sem ismeretlen ez a dolog. Anno, amikor 2002 és 2003 között chemoterápiát kaptam, megkopaszodtam. Az első adagnál lenyírattuk a hajamat nullás géppel. Épp előtte éven növesztettem meg, kleopátrára. Nem sokáig élvezhettem a hosszú haj előnyeit.
Aztán két szünet is volt és mindegyik újrakezdésnél a saját kezemmel szedtem ki a pár centisre megnőtt újszülött hajszálakat… Borzalmas volt, főleg, amikor már harmadjára ültem le az asztalomhoz és csendes könnyzáporban hullattam a hajamat egy tálba s dobtam ki a még friss, nagyon új és igen keveset élt hajaimat.
Emiatt nem érintett túlságosan jól, amikor észrevettük hajmosásnál, hogy bizony még vékonyodott – a „koronám” és hullik is. Nyilván megkopasztani nem fog az interferon, de bizony így sem élmény nap, mint nap szembesülni azzal, hogy a hajkefében indokolatlanul sok kitépett hajszál csücsül.
De, ha most ezen rágódnék minden másodpercben, akkor magam tépném ki a többi, még bent ficegő szálat. Nincs értelme a tények rögzítésén, megemésztésén kívül ezen csámcsogni. Ugyanis jobb nem lesz tőle, csak rosszabb. S nem csak nekem, hanem a környezetemnek is…
Ha egész nap siránkoznék, akkor Anyu és még Lili is sokkal rosszabbul viselné ezt a sok mindent. Mitöbb én magam is erőlködve bírnám el a terheimet.
Nem őrültem meg, érzelmileg nem vagyok egy meztelen csiga szintjén, tehát nyilván érzek fájdalmat fizikailag és lelkileg is. Sőt. Meg is élem azokat, mert ami lelkileg fáj azt meg kell emésztgetni, szükséges rajta rágódni, hogy aztán kicsit később a polcra kerülhessen. De a folytonos jajj senkin nem segít. S ez nem azt jelenti, hogy én nem vagyok reális vagy hogy hazudok, nem írom ki magamból az igazat. Sokkal inkább arra utal, hogy a fájdalmak ellenére igyekszem pozitívan szemlélni a világot. Tudomásul veszem s együtt élek a régmúlt emlékeivel, a fájdalmas sebekkel s néha napján borogatnom is kell őket, mert begyulladnak, de ezt leszámítva s mindezek mellett igyekszem vidáman élni a mindennapokat.
Néha persze elgondolkodik az ember az élet árnyékos oldalán. Hiszen ne feledjük el, hogy napfényben mutatkozik meg a leginkább az árnyas térfél……
De én választottam. Választottam az életemben, ezáltal az írásaimban is: a napfény útján megyek s az árnyékom csak követni tud, előttem viszont sosem járhat.