Kövér, sovány, okos, buta, lusta, dolgos… Jelzők, melyek életünkben ítélet-csomagokká állnak össze. Sokszor már a tekintetünkkel postázzuk őket, megbélyegezve a címzetteket. A világ feketévé, fehérré, az emberek jóvá, s gonosszá válnak… Ám, ha a szeretet az egységes ítéletünk, akkor megláthatjuk a valóság, szivárvány színű varázslatát.
Ha azt gondoljuk a feléig felöntött pohár félig üres, akkor igazunk van. Ha azt gondoljuk, ugyanerről a pohárról, hogy szinte túlcsordul, akkor sem tévedünk. Ha elménkben elhisszük, hogy az egy kg nehéz, akkor nehéznek érezzük, de ha a mentális vértünk szerint a tíz is könnyű, akkor megemeljük…. Nem mindegy tehát mit gondolunk, mert az hitté, … Olvass tovább
Legyünk pozitívak, legyünk sportosak, legyünk egészségesek… De mégis hogyan? Az első lépés nem közös, az első centiméter magányos araszolás. Ez pedig a döntés pillanata. Ha ez megvan, akkor már mögöttünk állnak mindazok, akik kellően bátrak ahhoz, hogy merjenek, lépjenek, hogy éljenek!
Ha a hiány szemüvegét arcunkra öltjük, akkor mindenből a keveset, a hibádzót, a hiányzót látjuk. A nap túl erősen süt, az eső nedves, a szél pedig szinte vág. De, ha a bőség lencséjét választjuk ókulárénknak, akkor a napfény simogatóan hatja át pórusainkat, az eső bársonyos gyengédséggel mossa le az út porát, s a szél a … Olvass tovább
A keresztünk a vállunkon nyugszik. Szálkái a terheink, a súlyok, melyek nyomasztanak minket, s a vasmacskák, amik olykor mélyre húznak bennünket. De mégis hogy érzünk mi, a keresztünk iránt? Gyűlöljük? Megvetjük? Elítéljük? Rá sem bírunk nézni? S vajon nem azért lettünk azok, akik vagyunk, mert olyan keresztet cipelünk, amilyet? Nem szeretni, tisztelni, becsülni kéne inkább?
Amikor rádöbbenünk arra, hogy az aktuális célunkhoz vezető út fontosabbá vált, mint maga a „beérkezés”, akkor rájövünk az élet eszenciájára. Mert mindig az út, az ösvény az elsődleges, mindig a fejlődés, mindig az egy fokkal feljebb lépés.
Vannak emberek, akiktől meg kell vállnunk. Vagy azért, mert hátráltatnak minket lehúzó, mindig negatív magatartásukkal, vagy azért, mert ércelődéseikkel destruktív kritikáikkal nem fel, hanem leépítenek minket. Nehéz döntés meghozni a búcsút, de ez mindkét fél érdeke. A fejlődés az egyetlen feladatunk, melyet érzelmi vasmacskák nélkül teljesíthetünk csak ki.
Vannak emberek, akik egész egyszerűen kihúzzák lelki skatulyánkból a gyufát, és lobbanunk, perzselve, égetve mindenkit körülöttünk. Hogy kedveljük azt, aki bánt minket? Hogy tekintsünk nyitott szívvel, elnéző szemmel arra, akitől csak tüskéket, rúgásokat kapunk? Képzeljük el csecsemőként! Ártatlan, a világra épp most megszülető, meglepődött tekintetű babaként. Vajon nem ugyanonnan indultunk mindannyian?
Néha lehet sírni. Néha lehet elkeseredni. Néha lehet toporzékolva hisztizni. Néha. Lehet. De nem kötelező, s pláne nem minden helyzetben. Tegyük alapvető reakciónká a nyugodtságot, a megfontoltságot, s a tudatot: minden rendben van!
Nehéz meglátni abban az emberben a „testvért”, akit nem kedvelünk. Nehéz átlátni a harag, düh homályán. Nehéz elvonatkoztatni az egyéni sérelmektől, fájdalmaktól. De egyet sose felejtsünk el. Ugyanabból a tűzből származik a szikra, mely mindannyiunk szívében ég. Van, akinél halványabbnak tűnik, s van, akinél úgy érezni rég kihunyt a láng. Néha, azonban elég csak egy … Olvass tovább