Szabadság? Boldogság? Egészség? Gondtalanság? Vajon a fentiek közül, melyik számomra a RenBikeTour szinonimája? Nem tudok, és nem is akarok dönteni. Egyenlőség jelet húzok közöttük, mert nekem egyet jelentenek, egyet képviselnek. Négy nap, amikor nincs betegség, nincs szomorúság, nincsenek korlátok, határok. És ha van is kezelés, vagy gyógyszer beszedés az is annyira normális, hogy nincs „másság-érzet”. Egy csapat, ahol nem kell magyarázkodni a csúnya söntök láttán, ahol nem kell pironkodva eltakarni a kanül tépte hegeket. Ahol a súly, a folyadék megvonás, vagy épp a filtráció szakzsargonja nem kerek szemű reakciókat, hanem tudásitatta, és tapasztalat formálta válaszokat vált ki.
A RenBikeTour olyan sokat jelent nekem, hogy ahogy telnek az évek mind képtelenebb vagyok kifejezni magam. Az első esztendőben egy rozoga biciklivel hódítottuk meg a magyar tengert. Még kövéren, még gyengén, és lelkileg még kicsit betegebben. A VakVagány már akkor is élt bennem, de még nem vetette meg ezer százalékosan a lábát.
A második éven a csodálatos, vadonatúj tandemmel vágtunk neki a távnak, s sem vihar, sem más akadály nem állíthatott meg minket. Sírtam, amikor beértünk a célba. Már vékonyabban, tele elhivatottsággal, szeretettel, és a világ iránti nyitottsággal szárnyaltam Balatonfüred parkolójában. A harmadik alkalommal sokan követtek óvó tekintetükkel. Túlságosan sovány vagy – mondták. Baj lesz. De a ropi borsban kicsattant az erő. Sziffer Gáborral, immár harmadjára is körbe tekertük a magyar tengert: megtorpanás nélkül. A gyenesdiási záróbuli már tavaly is sokat jelentett nekem. Mert barátok között lehettem. Félelem, kiszolgáltatottság nélkül, telve szeretettel. A kezek elragadtak, ringattak, óvtak. És VakVagány már kiteljesedve emelte szemeit az ég felé hálát rebegve: köszönöm, hogy itt lehetek! Liliért érdemes volt megvakulni, a RenBikeTour élményéért, pedig szívesen adtam oda mindkét vesém!
A naptár lapjait fújni kezdte az északi szél. Az óra számlapjának mutatója őrült tánccal pörgött tova, s hirtelen 2017-et írtunk. A velencei tónál, hatalmas szélben, de fogyhatatlan kitartással már élesztgettük a Balatonnál lángra kapó tüzet.
A tüzet, ami június 30-án hatalmassá duzzadt, s bevilágította az utat. A négy nap momentumai mozaikként álltak össze, hogy végül lélek-képpé forrva örökké beégessék magukat a szívembe. A fizikumom a lehető legjobb állapotban van. Most már senki sem féltett. A dicsérő szavak hamar elértek. Az erősítő edzések, a tudatos táplálkozás, és az elszántság meghozták az eredményt. A tekerés már egy pillanatig sem fárasztott, s a száguldások közepette minden apró mozdulatot élveztem. Olyan embereket ölelhettem meg újra, akik szívem csarnokának kitörölhetetlen lakói. A szeretet nem körbe vett, a szeretet nem parazsat élesztett… A szeretet elragadott, az égig emelt, s fent, a felhők között tartott. Tudtam: a menyország valóban bennünk él! Én rátaláltam!
A záróbuliról pedig már nem beszélhetnek az abc karakterei. A tenyerem nem maradt hozzá simuló tenyerek nélkül, a talpam alatt a ritmus életre kelt, és a fáradhatatlan boldogság hullámokban öntött el. Az utolsó dal pedig visszavonhatatlanul kicsalogatta a könnyeimet. Az öröm cseppekben árasztott el. „Azért vannak a jó barátok” – énekeltük, egymásba kapaszkodva, tudva, hogy bár sokunkat nagy távolság, rengeteg gond, és nehézség választ el egymástól, de a szeretett szőtte szálak szétszakíthatatlanok. Abban a pillanatban, abban a szent másodpercben nem volt sem te, sem ő, sem én. Csak mi.
És hogy ez miért nagy dolog? Hiszen táncolni, mulatni bármikor, bárhol lehet! – De vakon nem. Mert a biztonság érzését nem adhatja meg egy idegen hely. A gondoskodásra pedig a dülöngélő szórakozó közönség nem képes. Mert a tánc a RenBikeTour csapatának nem ritmusra ugrálás, nem lötyögés, vagy szórakozás. A tánc egy igazi örömünnep az elhamvadtnak vélt álmok felett. Igazi feltámadás, aminek a végén tudjuk: egészség, fény, és megdicsőülés vár! Mert a RenBikeTour szív-lélek közegének tagjai nem csak kívülről ismerik a problémákat, nem csak közelítőleg érzik át a nehézségeket, hanem bennük élnek, és küzdenek. Küzdenek mosollyal az arcukon, küzdenek kitartó hittel, akarattal, és reménnyel!
Ez a fajta átélő megértés pedig képes a csodára: a sötét felhők elsöprésére, a gondok elűzésére. Képes arra, hogy négy napig minimum a boldogságé, a sikerélményeké legyen a főszerep, s ha a résztvevők jól gazdálkodnak a begyűjtött életmorzsákkal, akkor azokból még bármeddig elélhetnek. Jövőre pedig jön a folytatás, jön a ráadás, a falat kenyér, amely életet ér!