Az életünk gyakorlatilag egy boksz ringhez hasonlít. Kapjuk az ellenfeleket, sokszor elesünk, neki a pálya szélének, ami az esés lendületétől visszataszít minket középre. Előfordul, hogy technikai KO-val vagy pontozással, de csatát vesztünk, azonban a következő megmérettetésre ismét talpon vagyunk, bízva abban, hogy a fő összeütközés után a mi kezünket emelik fel, a magasba.
Mindig van mivel, miért küzdeni. Ehhez persze kellenek tervek, célok és emberek, akik segítenek a megjelölt úton végigmenni. Nekem most hasonló álomkép volt egy teljesítmény túra abszolválása, ami az állapotom fényében óriási dolog lett volna.
A mai napon itt helyben lehetőségem is nyílt megküzdeni önmagammal. Ez a csaták egyik legnehezebbike, amikor saját erőddel, fájdalmaiddal küzdesz: akárhány ütést kapsz mindegyik fáj s a végén csak akkor nyerhetsz, ha valahogy talpon bírsz maradni, a terhek ellenére is.
A cél tehát adott volt s a kísérőimnél jobbat keresve sem találhattam volna. A nevetés, viccelődés helyet foglalt elemózsiaként a hátizsákunkban, ahogy a megértés, türelem ritka forrásvize is. Utóbbira azért jócskán szükség volt, mert egy-egy kaptató után kénytelen voltam megállni, amikor már nem kapott vért a lábam: küzdeni a legurulás ellen s bíztatni magam, hogy újra és újra felálljak és haladjak tovább.
Az időjárás egy darabig kegyes volt hozzánk, de csak, hogy a körülmények is nehezítettek legyenek rákezdett az eső. Először csak csöpögött és igazán egyikünket sem hatotta meg, de rá pár percre, már szakadt az égi áldás. Órákon át gyalogoltunk, tócsákat, sárakadályokat kerülgetve, csuromvizesen.
Éreztem, hogy kezdek fizikai tűrőképességem határára érni. Nem vágytam sok mindenre: egy pad, ahol eldőlhetek és egy meleg innivaló, esetleg pár falat. Ülőhely sehol sem mutatkozott, így a mellettünk elhaladók sokszor egy tomporral az ég felé néző, összegörnyedt, átázott alakot láthattak csak: engem.
Amikor már nagyon úgy éreztem, hogy nincs tovább, akkor összegörnyedtem, a tarkómra nyomást gyakoroltam és pár perc után, ahogy a fájdalom enyhülni kezdett a lábamban indultunk tovább.
Azt elmondani sem tudom, hogy mennyire fontos a támogatás. Túra társaim, barátaim reálisak voltak velem. Sosem mondta azt a segítőm, hogy „mindjárt ott vagyunk”. Közölt és bíztatott. A legjobb párosítás, mert felesleges reménykedést nem váltott ki belőlem, viszont arra sarkallt, hogy megtegyem a hátralévő távot.
Egyre többször kellett összeroskadnom és a zuhogó eső mellett gyengeségem izzadság cseppjei is tarkították a pulcsimat. A holtpont sokat nem váratott magára, de továbblendültünk.
A fájdalom, a rosszullét nem elég ahhoz, hogy megtorpanjak, mindaddig míg van, aki fogja a kezem. Most is ez segített.
A napokkal ezelőtt kitűzött célt nem sikerült elérni, de így is több, mint 5 kilómétert mentünk, érintve a kettő ellenőrzési pontot.
Annyira szakadt az eső és mi mindannyian úgy szétáztunk, kezdve Lilivel, hogy nem éreztük gyengeségnek stoppot inteni.
Kicsit több, mint 5 km után visszaértünk a célba és egy forró tea segített elfeledtetni a zord időjárás éles vágásait.
Ahogy fogtam a kezemben a poharat és iszogattam az amúgy isteni: szegfűszeggel, fahéjjal és citrommal ízesített teát kezdtem felfogni. Megcsináltuk.
Persze nem úgy, ahogy terveztük, de vannak helyzetek, amikor reálisan kell dönteni arról, hogy hogyan tovább s ha kell el kell engednünk azt, ami láthatóan nem fog menni.
Sokaknak ez a táv semmi. Lehet, hogy most is van olyan, aki mosolyog és értetlenkedik: mi van abban?
De hideg széllel a hátunkban, zuhogó cseppekkel a nyakunkban, lábaink között hullámzó sártengerrel s megpihenési lehetőség nélkül én úgy érzem ez több, mint tökéletes. Főleg nekem.
Emlékszem még, hogy meddig jutott el a betegség a szervezetemben, tavaly télen. 10 métert nem bírtam megtenni kínzó fájdalom nélkül s végül kénytelen voltam megpihenni, megállni, hogy enyhüljön az érzés.
Most pedig néhány pucsítással tarkítva, zord körülmények között 5000 métert hagytam magam mögött. Csodálatos érzés. A szenvedésem, az erőltetésem pedig szükségszerű, hogy a lábam még jobb legyen. Elkeserednem pedig az őrjítő kín pillanataiban sem szabad.
Amikor angyalok vigyázzák az ember léptét, mint ma is, akkor nincs mitől félni. A szeretet, vidámság talizmánja megvéd mindentől és bíztat minden görnyedés, megtorpanás ellenére is.
Ez csak egy csata volt a boksz bajnokságomban. Egy csata, ahol valóban rengeteg fájdalom, kétségbeesés játszik. Egy csata, ahol sokszor éreztem azt, hogy nem nyerhetek, mert a korlátaim legyűrnek. S egy csata, amit a „szurkolók” segítségével és a rám jellemző makacs elszántsággal végül megnyertem.
Abban a pillanatban, amikor a kezem a magasba lendült, amikor ittam be a tea ízét tudtam, hogy lesz ez még nehezebb is, földre fogok kerülni, elveszítve az eszméletemet, de hiszem, hogy majd akkor is képes leszek felállni és tovább küzdeni.
Rólam és Liliről az elmúlt egy hétben több cikk, riport is megjelent. Az öröm, amit a tisztaságuk, hitelességük okozott leírhatatlan, ahogy az emberek rájuk adott reakciója is.
Így belinkelem ide őket. Az első írás a Savaria Fórum hasábjain jelent meg, múlt hétvégén:
http://www.savariaforum.hu/images/41/8139_Safo_2013_11_02_net.pdf
Ezt követte ezen a héten kedden a Vas Népében fellelhető cikk:
http://vaol.hu/hirek/komoly-betegseggel-el-de-a-tuleles-remenyevel-terveket-szovogetve-1578127
S végül, de nem utolsó sorban a tegnap, az Rtl Klub esti híradójában leadott riport:
http://www.rtlklub.hu/most/46849_rtl_hirado_-_esti_kiadas_itelet_-_15_evet_kapott_az_idos_eks
Az, hogy a pozitív visszajelzések áramlanak felém mindennél több erőt adnak: menni tovább. Ez óriási kincs, ami soha el nem alvó lánggal ég bennem.
Amikor ma figyeltem Lili száguldozását az erdő csöndjében s közben folytak le az izzadságcseppek a homlokomon tudtam, hogy jó úton járok, még ha néha sáros, dimbes-dombos, kavicsos, rögös.