Amikor keressük a jelzőket életünkre, a világunkra sokszor a monotonitásba, a közönybe, a rohanásba futunk bele. Azt érezzük, hogy a sablonok már összenyomnak. És az emberek nagy része csak rohan, fut, meg sem áll. Egy pillanatra sem…
A vasárnap reggelek számomra varázslatosak. Hajnalban még a madárcsiripelés előtt kimegyünk Lilivel az udvarra. Egy pulcsit és egy zárt papucsot húzok fel – és leballagok. Biztosan nagyon „szépen” nézhetek ki, de a legkevésbé sem érdekel, mert nincs ki előtt szégyenkezzek.
A kert csípős levegője kitisztítja az agyamat és még a szívemhez is elér a hajnal sóhaja. A fűszálak dértől szakálasak, az aranyeső levelek nélkül is délcegen int felém és a madarak lassan felébrednek égig érő álmaikból.
Érezni, hogy hétvége van, mert hihetetlen csend vesz körül. Negyed 6-kor hétköznap már kelnek az emberek, felbőgnek kint a motorok és beindul az élet. De most: nyugalom van. Az ablakok sötétbe burkolózva ásítoznak, az autók motorjai szusszannak egyet. Csak én vagyok fent.
Lili orrának neszezése töri meg a csendet. Van, amikor beleszippant egy levélbe és akkorát tüsszent, hogy belezeng a környék – és én csak nevetek.
Ha elvégezte a zöldberuházásait odamegyek a madáretetőhöz és levizitálom a helyzetet. Naponta közel félszáz madarat etetünk – kell az elemózsia. Lili is a lábam körül szaglászik s fel-fel tekint a szárnyas népség „éttermére”.
Aztán jön az, amit csak ilyenkor, a hét hetedik, legcsendesebb reggelén tudunk megtenni. Kimegyünk az utcára. Nálam se fehérbot, se más nincs. Lili hám nélkül kószál. Én zsebre vágom a kezem, beleszippantok a levegőbe és elindulok. Nyugodtan, magabiztosan lépdelek előre. Ismerem az utcánkat, minden kis repedését. Nincs ember a környéken, nincs senki, aki megzavarna, akinek nekimehetnék, aki kinevetne…csak én vagyok és Lili. Ő végre kiélvezheti a bóklászást. Végre csak egy „egyszerű” négylábú, kicsit felejti a munka kötöttségét.
Néha behívom magamhoz, hogy megdicsérjem, aztán újra útjára bocsájtom. Hol a körmei kopogását hallom, hol a fű zizegését, ahogy belegázol a legnagyobb gazba. Elérünk az utca végéhez és befordulok. Tisztán érezni, hogyha utcasarokhoz ér az ember – az arcomba oldalról is belekap a szél emlékezete.
Picit még haladunk a merőleges utcán is, aztán megfordulunk. Továbbra sem kell se bot, se más. Megérzés alapján tudom mikor érünk vissza az ajtóhoz. Lili még egyszer bemászik a bejárat előtti bokor fergetegbe, aztán megrázva magát odalép hozzám. Ahogy felérünk megtörölgetem és belépünk a meleg lakásba. Az arcomon pedig óriási mosoly ül…mert szeretek elmerengni a pillanatban. Szeretem kiélvezni az apró dolgok keltette örömöket…szeretek megragadni.
De vajon az emberek többsége képes gyönyörködni? Képes elvarázsolódni egy madár énekétől, a szél erejétől, a reggeli hűvös levegő illatától? Vajon képesek vagyunk egymás apró dolgaira is odafigyelni? Van elég időnk a részletekre vagy csak rohanunk tova, átgázolva mindenen?
Nem túlzás azt állítani, hogy a 21. század emberének a nagyon erős benyomásokra van főként ideje. A facebookon egy kép, ebédidőben valami finom étel, a munka, valami agymosott film este, aztán alvás – és ez így tovább. De vajon akad idő a kis dolgokra is? Van idő beleolvasni egy blogba, esetleg főzni valamit vagy sétálni egy nagyot? Belefeledkezni egy könyvbe vagy a kinti táj szépségébe?
A többségnek egészen biztos, hogy nincs. Persze az élet korlátai miatt van, ami érthető. A munka, a küzdés elveszi az ember idejének nagy részét, de tudnunk kell megállni egy pillanatra. Tudnunk kell elengedni a gondokat és elmerülni valami olyanban, ami örömet okoz nekünk. Mert ez kell a lelkünknek – úgy, mint egy falat étel. Vajon hányszor gondolunk abba bele, hogy egy ölelés milyen sokat jelent? Vagy mikor gondolkodtunk el azon, hogy egy kedves szó felvidíthatja a másik napját?
Karácsony közeledtével is figyeltem az embereket. A meghittség, a várakozás csak néhányukon mutatkozott. Legtöbben az utcán se látva, se halva rohantak, olykor még engem is félrelökve. Vásároltak, de szív nélkül és csörtettek egy pillanatnyi álljt sem hagyva maguknak. Pedig mennyire nem erről szól az ünnep. A szeretet, nyugalom, békesség mind jelzői ennek a három napnak. De a megelőző hetekre a tömeg, lökdösődés, passzivitás volt a jellemző, tisztelet a kivételnek.
S most, hogy az idei karácsony is az újévbe csap át újra elindultak az emberek. Sokak szívében még ott lángol a szeretet gyújtotta mécses és ez a legfontosabb. Tudni kell megállni, stoppot inteni, mert az életünk igaz vonzza a rohanást, de futni lehet fénytelenül, átgázolva mindenen vagy akár szívvel, lélekkel is.