Minden megpróbáltatás nyomot hagy bennünk, rajtunk. Van, ami a szívünkbe üt egy újabb krátert. Akad, ami a lelkünkből tép ki egy darabot s előfordul, hogy a fizikumunk sínyli meg a csapást. Sokan ezeket a nyomokat el akarják tüntetni, mintha sohasem léteztek volna.
Egy sebhely, egy eltorzult szemgolyó, műtéti heg stb. De vajon nem vagyunk kicsit mi is azok, amiket rejtegetnénk? A küzdelmünk, vérünk, könnyünk mind benne vannak ezekben az „emlékekben”. Ha eldugjuk őket, akkor magunkat is letagadjuk.
Hányszor kaptam meg életem során azt, hogy hordjak napszemüveget, mert a szemem nem szép. Én mégis anélkül rovom nap, mint nap az utcákat és nem szégyellem a helyzetemet, sem magamat.
Azért a két vak szemért a fél életemet odaadtam. Akkor legalábbis, amikor a csapás ért úgy tűnt. Belehaltam, megszakadtam, könnyeztem, véreztem. Abban a két szemben minden benne van, amit elvesztettem. Ott vagyok én is, 13 évesen egészségesen, 17 évesen rémülten: a fény emlékével. És ott vagyok most is, 25 évesen úgy, hogy már nem fáj, nem bánt. Már nem érzem tehernek.
Mégis: akár a csatákban a hegeket a katonák, oly büszkén viselem őket én is és nem vagyok hajlandó elrejteni. Egyrészt, mert azért nem beszélhetünk annyira borzalmas esztétikai asszimetriáról, másrészt pedig akkor önmagam tagadnám le.
Amikor tavaly bejöttek az első meleg napok és a pólót trikó váltotta fel frusztrált voltam. Hogy menjek ki az emberek közé a söntös kezemet szabadon hagyva? De hogy tudnám eltakarni? És ha meglátja bárki mit fog szólni: a sokszor sárga- kék-lila színekben pompázó „valamihez”? Mert 100 emberből jó, ha csak 10 felismeri a fisztulát. Majd biztosan azt gondolják, hogy valaki jól megrángatott vagy nekimentem valaminek stb.
Aztán két séta után úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Nyilván nem fogom belenyomni senkinek az arcába, hogy gyere és nézd meg, de nem titkolom. Nem fedem el, mert az is én vagyok. Abban a csiminóban az én vérem folyik, tőle függ az életem, az egészségem és általa menekültem meg. Büszke vagyok arra, hogy a jobb kezem a kézfogáson kívül valami másra is jó… életet ment.
S bár ez valóban sokszor nem szép látvány, de akkor is hozzám tartozik. Ahogy a rajta sorakozó hegek, sebek is, amelyek nyilvánvaló bizonyítékai annak, hogy egy héten hat tűszúrás vezet a tisztább vérhez, a hosszabb élethez.
Rájöttem, hogy minden sebem, műtéti emlékem, kanül helyem stb. hozzám tartozik. Kis szelete az életemnek és nélkülük nem az lennék most aki.
Hiszen ki tudja milyen lenne az a Horváth Nikoletta, aki nem vakult meg és teljesen egészséges?
Mondhatnánk, hogy biztosan boldog, esetleg családos, két kicsi gyermekkel stb.
De nem tudhatjuk. És én inkább ennek örülök, a lelki tapasztalatoknak, az életem eddigi csodáinak, mint, hogy az el nem jött múlton gondolkodjak.
Hiszen most élek. Sokak szerint az nem perspektíva, amilyen az én világom. Sokak szerint dialízissel nem lehet élni szabadon, vakon nem lehetsz teljes…egy folyton lebegő pallossal a fejed fölött nincs életed.
Szerencsére ezt meg tudom cáfolni és azt kiabálom mindenhol, hogy tegye ezt más is. Igenis, lehet szabad az ember, még akkor is, hogyha félig a Földön kell maradnia. Igenis láthat akkor is, ha a szemei vakok s nagybetűkkel ÉLHET, annak ellenére, hogy esetleg bizonytalan a jövője.
Mert valójában mi is az élet? Önmagunk, sebeink felvállalása, hordozása. A szeretet jelenléte a család, barátok által és a hit abban, hogy mindennek van folytatása. Az élet mi magunk vagyunk s addig a percig, míg merünk álmodni, felvállalni magunkat és lépni – addig nincs megállás, s szárny nélkül is repülhetünk.
Amíg van, aki szeret és akit szerethetünk, addig nem szűkül be a horizont. S amíg merünk magunk lenni nem bánthatnak a fenti szavak.