Sohasem gondoltam, hogy a család mellékes, hogy az az örökség, amit eleink ránk hagyományoztak lényegtelen. Ám azt sohasem hittem igazán, hogy a régi minták, sémák akár kötelekké, láncokká is válhatnak, amik vagy odaszögeznek a múlthoz, vagy ide-oda rángatnak, mint egy báb a jelenben. Egyik sem az ön-magunk megéléséről, kiteljesítéséről, megismeréséről szól, hanem az árnyékokkal való harcról. A transzgenerációs lenyomatokról idővel elkezdtem olvasni. Orvos-Tóth Noémi kötete volt az első, ami ebben a témában a kezembe akadt. Napjainkban pedig az “Egy másik énem” című sorozat tett rám mély benyomást. A sémákkal nem harcolni, veszekedni kell, nem eltagadni, letagadni, elhazudni őket, hanem tudatosítani, felismerni, és újra, és újra, és újra mást választani, ha a felbukkanó minta nem úgy körvonalazódik, ami rólunk szól. Mert félreértés ne essék a múltba vésett motívumok nem válnak köddé, megmaradnak, de az kizárólag rajtunk áll, hogy végül választjuk-e őket. A “Család” című dalom erről az örök körforgásról mesél, énekel.
