Egy apró, picike változással indul minden. Meglehet észre sem vesszük, elképzelhető, hogy fel sem mérjük, előfordulhat, hogy nem is eszmélünk rá, de megtörténik. Megtörténik az a pici, miniatűr fordulat, mintha csak egy kicsiny pillangó rezegtetné meg a szárnyait, ami aztán később, napokkal, hetekkel, hónapokkal később óriási, hatalmas változást generál. Sokszor nem kapunk észhez, hogy másképpen reagálunk egy-egy helyzetre, hogy azok a dolgok, amik régen rettentően nyomtak minket most már nem bántanak. Pedig, ha megtanuljuk a jelenlétet, akkor idővel az adott pillanat felismerőivé válhatunk, aminek a jelentősége nem csekély, ugyanis így ön-lélek-edzőnkké léphetünk elő, biztatva, dicsérve, elismerve mindazt, ami épp történik bennünk, velünk.
Mindenkinek más út vezet a fejlődéséhez, a formálódásához. Az első lépés a beismerés. Beismerése annak, hogy nem vagyunk tökéletesek, és van hova változnunk. Ez nem kritika, ez nem önítélet, ez egyszerűen csak ténymegállapítás. Utána jön az a kérdés, hogy milyen eszközök segíthetnek minket ehhez hozzá? Nem az a “jó” válasz, amire sokan esküsznek körülöttünk. A saját utunkat nekünk kell megtalálnunk, és csak jelzem ez az út olykor épp úgy formálódik, ahogy mi magunk. Elkanyarodik, visszafordul, néha göröngyös, máskor egyenes, és rögmentes. Ezután nincs más hátra, mint előre a jelenbe! Nem a múltba, ahol legfeljebb csak felhánytorgatni vagyunk képesek mindazt, amit megtettünk, vagy nem tettünk, és nem is a jövőbe, ami még elérhetetlen, ami telve van vágyakozással, hanem a jelenbe, ahol megélhetjük a pillanat örömét, még akkor is, ha éppen olyasvalamin megyünk keresztül, ami nem könnyű.
Mert amikor támogató, szeretettel teli módon fordulunk önmagunkhoz, akkor hirtelen ön-ellenségből ön-támasszá válunk. Hirtelenjében észrevesszük, és szóvá is tesszük önmagunknak a lépéseinket, felismerjük mindazt, amiben változtunk, rálátunk arra is, amin örömmel dolgoznánk még, ugyanakkor végre elkezd munkálni bennünk a vágyott önelfogadás, ami mindennek az alapja, és az eredője. Ezáltal nemcsak önmagunkkal válunk kedvesebbé, hanem a környezetünkkel is, mert minden külső vihar a belső pusztítás kivetítése.
S hogy miért csinálják ezt oly kevesen? Azért, mert jelenlétet igényel – önmagunkkal. Azért, mert le kell tenni a külvilág folyamatos hibáztatását, a panaszáradatot, az önsajnálatot. Azért, mert nehéz kérdésekkel is szembe kell nézni. Azért, mert nap, mint nap energiát, időt követel. Ráordítani a másikra, kaffogni, bunkózni sokkal egyszerűbb, mint a lélek víztükrébe tekinteni, felfedezve mi taszította el a béketűrést messzire, és mi a valódi oka a felhorkanásnak. Enni egy tábla csokit méregből, szomorúságból könnyebb, mint az indokok mögé tekinteni, megpillantani azt a sereg érzelmet, ami ön-szeretetre vágyik, és nem a csokievést követő bűntudatra, önhibáztatásra. Sokáig sorolhatnám még a helyzeteket, de a lényeg, hogy a megmentő ott lapul bennünk, és csak arra vár, hogy kézen fogjuk önmagunkat, és elinduljunk végre az önismeret életre szóló kalandtúráján.