Szív karcolta kérdésmozaikok

Fotó: Horváthné Jutka

Rohantál már viharban a Balatonon mezítláb, a köves talajon, sírva-nevetve az önkéntes „akupunktúra” okozta sebeken? Szaladtál már bőrig ázva, a cikázó villámokkal átszőtt égbolt alatt tudva, hogy nincs mitől tartanod, mert olyasvalaki kezét fogod, aki óv, szeret, félt, aki nem hagy el, soha? Markoltad valaha úgy egy kutya pórázát, hogy tudtad: életed a mancsában van, s ott a legjobb helyet lelte meg? Másztál már fel úgy egy várfalra, hogy nem riasztott a magasság-mélység, hogy a belső, sokszínű lelki világod elvarázsolt? Érezted már azt, hogy nem csak otthon vagy otthon? Hogy van egy másik város, ami hív, csalogat, ami visszavár? Tudtad-e, hogy a barátság időn, távolságon túlmutató, örök érzelmi szál, ami, ha valódi, ha igazi, akkor szétszabhatatlan? Ugrott-e már úgy a nyakadba egy rég nem látott ismerősöd, hogy minden kétséget kizáróan, szikla szilárdan értetted: szeret?

Fotó: egy kedves ismeretlen

Élvezted már a víz hullámzását, a balzsamos, semmivel össze nem téveszthető illatát? Köszönted valaha a kezeden végig sikló napfény testmeleg nyalábját? Hányszor kapott el az, a gigantikus, elementáris érzés, hogy minden mindennel összefügg, s hogy igenis: te magad alakítod a körülményeidet?

Mikor örültél utoljára igazán egy falat ételnek, finom íznek, hozzád illő illatnak? Találkoztál már olyan emberrel, akiről tudtad: szakmájában kiemelkedő, lelkületében egyedi, megismételhetetlen, tiszteletre- becsületre méltó, miközben arcán nem látszottak a szív karcolta, probléma vájta barázdák? Hányszor akartál segíteni, tiszta erődből, teljes lényedet bevetve, egy célért teperve, miközben tudtad: egyedül kevés vagy? Láttad már a nővért, az orvost, a vezetőt, a betegtársat, a pékséges hölgyet, az eladót, a kukorica árust, a turistát, a néptáncost, a fiatalt, és az öreget embernek? Nagybetűs, megismételhetetlen, rangok, társadalmi szerepek rajzolta maszkok nélkül, pőrén lélekélre állítva? Énekeltél már csak úgy az utcán örömödben, tudva, a boldogságod ott csücsül a szíved csücskében, kivájhatatlanul? Sírtál-e az öröm könnyeit nyelve, a kemény térkövön összegörnyedve térdelve? Táncoltál valamikor csak úgy, ritmusra? Egy melletted elhaladó autóból kiáradó zenére? Úgy, hogy mindenki őrültnek nézett, de te tudtad: a normális unalmas, a sablon hamis, a bolondság az egyéniséged? Látva a másik örömét hoztál már áldozatokat, neked kicsit kényelmetlen kompromisszumokat kötve tudva, hogy az érte fizetett ár semmi ahhoz képest, amit a másik fél szemében látsz… Ahhoz a felhőtlen, elszabadult lélekvillanáshoz, mely oly ritkán tör a felszínre.

Fotó: egy kedves ismeretlen

S végül a mostban élsz? A jelenben? A megismételhetetlenben? A pillanatban? Az egyetlenben?