Ma rosszul lettem az utcán. Na ez az a valami, ami így, ebben a formában még soha nem fordult elő velem. De ugye egyszer mindent el kell kezdeni?! Persze nem titok, hogy a konok fejemnek legalább annyira köszönhetem ezt az élményt, mint a hőségnek.
Már évek óta nem bírom a nagy meleget. Már most sem tudom hova vetkőzzek le odakint. Erre ma kezelés után, bár nem közvetlenül, de néhány órával felkerekedtünk sétálni. Fátyolfelhők takarták el a napot, ami nagyon idilli párosítás volt. Mindaddig, míg meg nem tettünk pár lépést, amikor is a felhők tovaszálltak, és nem maradt más, mint az égető perzselés. Mivel a vérnyomásom amúgy nem arról híres, hogy az egeket célozná meg, így eleve a meleg a maga értágító, azaz vérnyomáscsökkentő hatásával élből sem a barátom. Ma, azonban látszólag igencsak jól bírtam, így egy nagyobb sétakört álmodtam meg.
Mígnem a lakótelepi részen egyszer csak éreztem, hogy oké, ha most nem ülhetek le elájulok. Anyu talált nekem egy padot, leültem, és igyekeztem nem elveszíteni az eszméletemet. Alig kaptam levegőt, beszűkült a tér. Igazság szerint le kellett volna feküdnöm a járdára, és felemelni a lábaimat, de erre nem vitt rá a lélek, úgyhogy kuporogtam a padon, és pianoban szenvedtem. Majd amikor éreztem, hogy még magamnál vagyok, de ez a legtöbb, ami elmondható, akkor életemben először kimondtam azokat a szavakat, amikről megelőzően azt gondoltam marni fogják a torkomat: hívjunk taxit. Soha nem történt meg még ilyen velem! Voltam már rosszul, de mindig össze tudtam magam szedni. Most nem. Néhány pillanat erejéig azt hiszem nem is hallottam semmit, és még a rajtam mászó bogártól sem kaptam sikítófrászt, ami kiválóan példázza mennyire kiütődtem.
Mindezt nem azért mesélem el, hogy együtt sajnálkozzunk az eseten, mert én magam sem sajnálkozom. Tanultam belőle. El kell fogadnom, hogy a meleg-tűrő képességem csekély, kezelés után meg egyenesen nulla. A jövőben ilyentájt nincs bóklászás, csak később. Viszont amiért papírra vetettem ezeket a sorokat az a hála érzése.
Két hölgytől kért Anyu segítséget, hogy hol is vagyunk pontosan, mert a címet egyikőnk sem ismerte. Nagyon kedvesek, segítőkészek voltak, azonnal kérdezték miben segíthetnek, érződött az őszinte aggodalmuk. A taxitól még tartottunk, hiszen velünk volt Manna is, akit bár ölben tartunk, de nem sejtettük ez belefér-e a taxis etikettbe. Belefért, minden gond nélkül. Manna pedig nagyon tisztességesen nem pisilte le Anyut, és nem is hányt be, ami tekintve mennyire szeret utazni tényleg nagy teljesítmény!
Míg vártuk a taxit a hölgyek odajöttek, kérdezgettek, beszélgettünk, én inkább makogtam. Áradt belőlük a figyelmesség! Az egyikők aztán elment, de a másikuk odajött, megsimogatott, igazi nagymamás gyengédséggel, Mannát is megszeretgette, és látszott rajta, hogy így ismeretlenül is megérintette a találkozásunk. Amúgy pedig szokott minket látni a környéken baktatni, ami valóban esélyes, mert rengeteget járunk-kelünk arrafelé is. A taxi kicsivel később érkezett, amire fiatalok egy csoportja hívta fel a figyelmünket, mert ahol én kushadtam onnan nem lehetett rálátni a parkolóra. Elbaktattam a kocsiig, beültem az áldott légkondicionált kocsiba, és hazáig egészen tűrhetőre rendeződtem. Ahogy átvágtunk a ház előtti téren megint megcsapott az iszonyú hőség, meg a félelem, hogy hogy fogom kibírni az általában 32 fokos lakásban a nyarat, de aztán ezt elhessegettem. Amire felértünk pipacspiros volt az arcom, szóval bármennyire röhejesnek is hangzik úgy tűnik kisebb hőgutát kaptam.
Ugyanakkor az emberek szeretete, kedvessége, odafigyelése megmelengette a szívemet. Anyu helytállása meg szokásosan parádés volt. Ezek után mondja bárki, hogy milyen unalmas a “nyugdíjas-élet”.
