Ma rosszul lettem az utcán. Na ez az a valami, ami így, ebben a formában még soha nem fordult elő velem. De ugye egyszer mindent el kell kezdeni?! Persze nem titok, hogy a konok fejemnek legalább annyira köszönhetem ezt az élményt, mint a hőségnek. Már évek óta nem bírom a nagy meleget. Már most sem … Olvass tovább
Mit is mondhatnék szülinapom alkalmából? Azt, hogy köszönöm! Köszönöm, hogy élek! Közhelyesnek hangzik, sőt elcsépeltnek, de igaz. Igaz nap, mint nap. Köszönöm, hogy megszülettem, köszönöm, hogy annyiszor újjászülettem, köszönöm, hogy immár 37 éve minden egyes nap megtapasztalhatom azt a csodát, hogy élek, dobog a szívem, lélegzek, és érzek. Érzek szeretetet, megbecsülést, csodálatot a világ, a … Olvass tovább
Vannak dolgok, amik hiányoznak. Letagadhatnám. Elhazudhatnám. Magam elől is rejtegethetném. Meg is tettem, sokáig. Sokáig hitegettem magam azzal, hogy nem hiányzik a látás. Túl vagyok rajta. Letettem a témát. Annyira hatásosan adtam elő, hogy majdnem én is elhittem. De csak majdnem, mert amikor azokból az álmokból ébredtem fel, amikben a szeretteim arcát láttam könnyek áztatták … Olvass tovább
“Az van, hogy tudjátok, aki eszik az…. itt mindenki egészítse ki a mondatot érzékenysége szerint. Bah! Mi négylábúak például ilyen kis cuki piramisokat termelünk. Ugye milyen cukik? Hát nem! Akkor nem, amikor a többi csahostárs gazdája nem szedi össze az elhagyott kupacot. És nehogy azt gondoljátok, hogy ilyen nincs! De van! Akkora határ aknákkal van … Olvass tovább
Amikor azt mondjuk, hogy akkor és ott ennyi telt tőlünk, azzal mintegy vállrándítással konstatáljuk a meg nem változás, változtatás tényét. Lukács Liza a kötődésekről szóló előadásában kezdett bele ebbe a gondolatmenetbe, ami nagyon megérintett. Megérintett, mert olyan igazságot vélek benne felfedezni, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni (jómagam is természetesen), és ami egyúttal társadalomkritikaként is megállja a … Olvass tovább
Hogy mit jelent egy őszintén érdeklődő kérdés, vagy igaz, biztató szó? Sokat! Rengeteget! Olykor mindent! Soha nem felejtem el azt a momentumot, amikor sok-sok évvel ezelőtt megkaptam azt, hogy túl sok vagyok. Túl sokat kérdezek, túl sokat érdeklődöm, túlságosan is őszintén, nyíltan közeledem. Túl-túl-túl. Túltolom. De mit? Mit tolok túl? A törődést? Miért baj, ha … Olvass tovább
Annak a társasháznak az udvarán, ahol élek van egy ősöreg rózsabokor. Mondjuk ha engem kérdeztek nekem rózsafa. Vaskos, marcona, hajthatatlan, és nagyon tüskés. Már nem egyszer kerültem a töviseivel közelebbi testi kapcsolatba, bár tagadhatatlan nem igazán vágytam erre a típusú érintkezésre. A rózsaképződmény árnyékában, a talajhoz lapulva barátságosan minden évben feltűnnek azok a virágok, amik … Olvass tovább
Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy egy, az idők folyamán elsajátított tudást automatikusnak, természetesnek, magától értetődőnek veszünk. Én legalábbis hajlamos vagyok erre. Azt gondoltam ezidáig, hogy a “ez róla szól, nem rólam” leckét már megtanultam. Meg is, de elfelejtettem az emlékeztetőt bekapcsolni a szívemben, hogy amikor helyzet van újra eszembe jusson a lényeg. A héten … Olvass tovább
A napokban néztünk meg egy filmet egy náci haláltáborról. A szenvedés, a gyötrelem, a fájdalom a húsomba mart. Szorongatott, fojtogatott a sírás. Aztán már folytak is a könnyeim, ömlöttek. Hogy nem kellene ilyeneket nézni? Bárcsak ne kellene! Bárcsak egy megvadult rendező agyából kipattant fikcióról beszélnénk. De igenis kell szembesülni azzal, ami történt. Kell … Olvass tovább
Sokat töprengek mostanában azon, hogy vajon mit teszünk az emlékezésért? Nem a passzív könnymorzsolgatós variációra gondolok, amikor sírunk azért, ami nem történhetett már meg, sírunk önmagunkért, és sírunk a múltért is. Azért nem erre gondolok, mert ha bevalljuk, ha nem ez a típusú emlékezés nem arról szól, akit elvesztettünk, hanem saját magunkról, arról, hogy áthidalhatatlan … Olvass tovább