Soha életemben nem kerültem még ilyen helyzetbe. Lili ugyan a bal oldalamon állt, s én fogtam a hámfogót, de a hófehér medve a cammogáson kívül minden másra képtelen volt. Nem tudott vezetni. Én pedig teljes testemmel-lelkemmel megdermedtem. Mi lesz velem? Nem ez a kérdés jutott eszembe, engem akár az autó is elüthet – nem érdekel, de mi lesz vele? Az én Érzésemmel?
Ezek a kérdések cikáztak a fejemben cirka egy hónappal ezelőtt, amikor Lili váratlanul lebetegedett. Tény, hogy a sors kegyessége miatt idáig csak kevésszer kellett azzal szembesülnöm, hogy szemem fényével valami nincs rendben. Most, azonban mindennél jobban éreztem: baj van. Nem tudtam, hogy pontosan mi, de a bohókás, vidám, mindig tettre kész kutyám hirtelen eltűnt, s a helyébe egy megfáradt eb költözött. Igaz az ősz beköszöntével megünnepeltük Lili kilencedik születésnapját is, de képtelenségnek gondoltam, hogy ilyen hamar megöregedjen. Csak figyeltem, és rettegtem. Aztán egy végig virrasztott éjszaka után az ügyeleten kötöttünk ki. Nem bírtam tovább. A zsigereim ordítottak: nagy a baj! Lili csak lihegett, egész éjjel pedig egy cseppet sem volt meleg, nem találta a helyét, és nézett. Engem. Én pedig csak szemeztem vele, tehetetlenül. A szívem hasadt meg: mit tegyek? Ezekben a hetekben az érzelmek vad viharába kerültem. Aki hallott Lili gyengélkedéséről nem hagyta szó nélkül a dolgot. De a reakciók olykor a padlóba döngöltek: „majd lesz másik”, „igényelsz egy újat” stb. Újat? Másik? Nem egy fehér botról, egy sapkáról, vagy egy csizmáról beszélünk: ő a lelkem egy darabja, a szívem csücske. Ketten alkotunk egy egészet, még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy nélküle folytassam az életet.
A problémára hamar röntgen fény derült: két barackmag elakadt a belekben, s szerencsére műtét nélkül rendeződött minden. A felfedezést követő hetekben, azonban Lill kedve nem javult. Elfáradt. Azt láttam rajta, hogy elege van, s hogy elég volt. No nem belőlem, de a munkából mindenképp. Nem bírt vezetni. Barna írisze könyörgően tekintett fel rám, s kérlelt. Én pedig azt éreztem: szétszakadok. Ő az első, én, ha kell bot nélkül, minden repedésben elesve is közlekedem, de Lilinek jobban kell lennie… Vártam, mást nem tehettem. Simogattam, türelmesen számoltam a napokat, s reménykedtem.
A névnapomkor aztán kicsit vidámabban kelt, mintha azt mondta volna: ez az én ajándékom. Az biztos, hogy semminek sem örültem jobban! De még mindig hiányzott a régi Lili.
Anyuval végül összespóroltunk egy ízületvédő folyadéknyi pénzt, s megvettük a szert. A csoda pedig megszületett. Valószínűleg a kilenc év, s a napi több emelet lépcsőzés nem hazudik,Lilim ízületei fájnak. Viszont ez a koncentrátum visszahozta őt. Már pár nap után látszott a különbség. A tápváltás is érett, s egy Angyalomnak hála meg is érkezett a zsáknyi kaja, amire lassan átszokunk. Ezek az apró, ám fontos módosítások látványos eredményt hoztak. Most a régi, virgonc, mindig aktív Lili fekszik az ágyában, épp ugrásra készen, pedig a napokban tíz kilométeres sétákat tettünk meg. Lelkem tengerén dúló vihar pedig szépen lecsendesedett…
De a múlandóság ismét felpofozott. Persze sohasem felejtem, egy pillanatra sem, hogy mennyire veszendő minden. Hogy a percek szerencse, ha órává állnak össze. De vajon meddig? Amikor belehasít a fájdalom a lábaimba, amikor megtapintom aneorizmás söntömet, akkor érzem. Érzem, hogy az óra ketyeg. Azt még nem tudom meddig, de azt pontosan látom, hogy a mostot magunkhoz kell ölelni, mert nincs belőle még egy. Amikor valaki az idejét adja nekünk, akkor azzal a legnagyobb kincset kapjuk. Mert az eltelt pillanatok nem megismételhetőek, sohasem lesz öt perccel korábban – még egyszer. Sohasem lesz tegnap, vagy azelőtt. S azt sem tudhatjuk a holnap meddig tipródik a küszöbön, s mikor jön el az idő, amikor nem lép be az ajtónkon többé…
Ahogy végiggondoltam mindezt épp hasogatott a csiminós kezem. Megborzongtam. A „mi lesz, ha” áradatok el akartak lepni, de felkeltem, és megráztam magam. Nem. Erre tényleg nincs idő. Nem érdekelnek az anyagi, fojtogató nehézségeink, nem bánt már, hogy van, aki futball labdának használ, csak azok fontosak, akiket szerethetek, s akik viszontszeretnek. Nincs más kincs, érték „csak” ennyi. A mostban szeretni, ez a boldogság legmélyebb titka. A mostban ÉLNI!
