Természetes?

Vannak titkos erőforrások az életünkben. Mindenkinek saját magának kell ráébredni arra, hogy mi az a dolog, ami berobbantja az erőművet. Hogy mi az, ami energiát ad a legfáradtabb percekben s, hogy mi az, ami világosságot teremt, ha körülöttünk minden elsötétül.

A legtöbb ember egészen különböző módon érzékeli saját életét, az eseményeket. Vannak fogalmak, amelyek automatikusan beépülnek a hétköznapokba pl. természetes és vannak olyanok, amelyek kivesznek pl. rácsodálkozás. Az, hogy süt a nap, hogy jó idő van, s hogy egészségesek vagyunk mind-mind természetes dolgok. Nincs értelme rajtuk rágódni, gondolkodni.

Aki így gondolja, szerintem megfosztja önmagát a legnagyobb ajándéktól, amelyet az élet ránk ruházott: a rácsodálkozás kifogyhatatlan erejétől. Amikor úgy nézed magad, a körülményeidet, a környezetedet, hogy semmi sem természetes. Azaz nem természetes, hogy süt a nap, jó az idő és nem fagy le az orrod korán reggel. Nem természetes, hogy vannak barátaid, szeretteid, akik körülvesznek s táplálják lelked lángját. S végül nem természetes, hogy egészséges vagy, hogy jól érzed magad s körülötted minden rendben.

Kicsit tótágast álló pesszimistákká kell válnunk. Mindent hátulról kell nézni, hogy aztán elölről lássunk.

Lehet, hogy most sokan szusszantanak egyet és csak ennyit mormognak „ez a nagy ötlet”? – De én csak mosolyogva tudok bólogatni: ez.

Amióta így nézem az életemet valahogy minden szebb. Persze nekem is vannak borús napjaim, amikor nem tudom magam úgy felrázni, ahogy azt saját magamtól elvárnám. Amikor elutasítással, előítéletekkel, kirekesztéssel találkozom bennem is összeborul egy világ, de aztán valahogy legkésőbb másnap minden helyreáll.

Az a baj velünk, emberekkel, hogy legtöbbször akkor tanulunk meg értékelni valamit, amikor már elveszítettük. Akkor kezdünk ráébredni a dolgok igazi erejére, amikor már csak emlékezhetünk rájuk. Mindezt azért, mert eluralkodott életünkön a „természetes”.

Amikor gyermekként láttam sohasem gondolkodtam azon, hogy „de jó, hogy nem vagyok vak” – nyilván ez furcsa is lett volna. Vagy, amikor régen egy húzásra megittam egy üdítőt nem ugrott be, hogy szerencsés vagyok, mert megtehetem. Most, amikor e kettő más-más okok miatt, de akadályba ütközik, nyilván nosztalgiával gondolok vissza a régi időkre.

Kellenek hírnökök, akik kinyitják a szemünket és megmutatják a rácsodálkozás erejét. Ezek a hírnökök lehetnek életünk személyei, tárgyai, nagy eseményei, apró történései. Miniatűr „táblák”, amik irányítanak minket.

Számomra sohasem az óriási horderejű dolgok voltak a legjelentősebbek. Nyilván azok is fontosak, örök emlékként égnek bele a tudatunkba. De a pici, apró örömök olyan szépen tudnak „rácsodálkozás-várat” építeni, mint semmi más.

Amikor megérted, hogy a segítségnyújtás az öröm s rájössz, hogy lehet, egyszer majd Te szorulsz segítségre. Amikor egy hosszú nap után szét akar hasadni a térded, de a fejedhez kapsz: legalább tudok járni, lépni s nyugodtabban alszol el. Amikor szétrág a kutyád egy játékot és dühöngsz, de végül nevetve öleled magadhoz, mert nem vagy egyedül…

Apró meghökkenések, amelyek hatására életünk egén újra kisüt a nap. Ha megtanuljuk értékelni a sors adta apró örömöket, akkor megtanulunk „rácsodálkozni” s e kettő generálja egymást. Utána pedig könnyebb lesz, mert más szemüvegen keresztül fogjuk kémlelni a világot.

Mostanában (is) rengeteg apró öröm ért. Olyan események alakították a hétköznapjaimat, amelyek téglaként épültek fel s mostanra már megállnak, szilárd falakként.

November végén egy gyűjtésen vettem részt a METRO-ban. A vesebetegeknek szórólapoztunk, tartós élelmiszert vártunk a kosarakba. S azok a toligák teltek, csak teltek, ahogy a mi szívünk is: szeretettel, hálával, örömmel. Mert az emberek egy része igenis segít. Volt, akin látszott: magának sem jut elég, de egy olaj és egy liszt jutott a gyűjtésre is. Volt, akinek volt mit adnia s egy egész kocsit tolt oda, tele élelmiszerrel. Mit lehet ilyenkor mondani? Semmit, de az összes dializált beteg Vas megyében csomaggal tért haza a rákövetkezendő napokban. Csomaggal, amely hetekre elég adományokat tartalmazott s csomaggal, amely szeretettel készült.

A szakdolgozatom „beköttetett”, szintén november végére, időre. Az a pillanat, amikor ennyi év után végre leadhattam…leírhatatlan.

Ha a magam lustaságából húzódott volna el ez az egész, akkor nyilván másképp látnám mindezt. De a betegség, kényszer szülte akadályokat nehéz volt leküzdeni. Sokszor éreztem azt, hogy aknára léptem, nem tudok továbbmenni, de aztán kúsztam egy darabig s Újra belefogtam.

Amikor felgyalogoltam a negyedikre sok érzés felgyűlt bennem. Egyrészt az öröm, hogy fizikailag képes voltam egy szusszra felmenni. Jól emlékszem arra, amikor a kórházba bekerülésem előtti időkben az elsőre is lifttel közlekedtem… Emellett ott volt az öröm is, hogy még egy lépéssel közelebb kerültem a célom felé, ami számomra rengeteget jelent.

A napokban olyan embereket ismerhettem meg, akik megmutatták nekem, hogy igenis, léteznek földre szállt angyalok. Egymás segítése, az őszinte érdeklődés, szeretet köztünk jár: nem lopódzik, kiabál. Csak merjük meglátni!

Merjünk rácsodálkozni a világra! Merjünk örülni egy szépen feldíszített fának, néhány lehulló hópehelynek, s egymásnak… S, ha „természetes” csak a rácsodálkozás lesz az életünkben, akkor megleltük a kincset, a soha el nem fogyó remény lángját.

 

Nagyon sokan kerestetek meg ismerve, ismeretlenül, magánban, levélben vagy másképp egy kéréssel, miszerint írjam ki a számlaszámomat. Heteket rágódtam ezen, míg újabb nyomós unszolásra végül beleegyeztem. Erről is oldalakat tudnék írni: a háláról, a könnyekről, a világ felbecsülhetetlen kincseiről és az őrangyalokról… De most csak egyszerűen teljesítem a kérést, kommentár nélkül.

Illetve egy apró megjegyzés: köszönöm!

OTP 11773470-00252087-00000000