Tizenegy szívdobbanás. Az első még félénk, határozatlan. A második kezdi kiterjeszteni szárnyait, s megcélozza a kék eget. A harmadik a horizonton túlról álmodik, a végtelenbe nyúló világ peremére vágyva. A negyedik kergetett képek helyett rálép a cselekvés útjára, s megy, megy rendületlen. Az ötödik kitartó menetelésében megszilárdul, megerősödik, támaszfallá válik. A hatodik megtanulja, hogy törött szárnnyal is van tovább.
Lezuhan, de egy kilógó ág megtartja, s rebeg tovább. A hetedik erőre kap, ismét érzi a szabadságot, s a nap díszes koronáját glóriaként viseli, meghódítva az égbolt ragyogó, óceánba vesző kékségét. A nyolcadik már nem száll magasabbra, nem akar eljutni a világ végére, de sziklaszilárd, stabil szárnycsapásokkal hasít előre. A kilencedik már lassít a reptén, már közelít a földhöz, de fejét még mindig felfelé emeli. A tizedik olykor-olykor lefelé tekint, vonzza testét a pihenést nyújtó árnyék, a védelmet kínáló út pora, de a tizenegyedik mégis felszegi ősz homlokát, mégis a napba tekint, mert tudja, a végtelen szárnyalás az övé, a horizont, az égbolt, s minden, amit meghódított benne él.
Tizenegy szívdobbanás ma reggel. Tadam-tadam.
Tizenegy év, és Lili.
Pár hete még nem tudtam vajon ma reggel felcsendülhet-e a „boldog szülinapot”.
Jelentem, aki nem hallotta volna: teli tüdőnkből ordítottuk! És Lili majd szétesve a boldogságtól csóvált, osztotta a puszikat, röfögött, hanyat dobta magát, s dobszólóval kísérte az őt éltető nótát!
(Fotó: Kondor Tamás)