Túl a körülményeken!

Évekig hittem azt, hogy amit valójában szeretnék az jól körbeírható, már-már tényszerű állítások halmaza. Azt hittem, hogy a körülmények, a “hogyan” a lényeg. A többi meg majd azután jön. Tévedtem. Tévedtem, mert mindenek elé, fölé helyeztem a szilárd elképzeléseimet.

Például soha nem tettem fel azt a kérdést, hogy mit is szeretnék valójában? Mert az biztos, hogy nem a fizikai tárgyiasulás az, amire valóban vágyom. De akkor mire?

Végül rájöttem. Az érzésre. Az energiára. Arra a valamire, most nevezhetjük bárhogy, ami akkor jön létre bennem, pontosabban akkor jönne létre bennem, ha az a valami, amit célként kitűztem teljesülne. Akkor majd megjelenne a szabadság, a boldogság, a teljesség, az egész-ség. Újfent tévedtem!

Egy valamit felejtettem el. Hogy előbb van a szabadság, a boldogság, a teljesség, az egész-ség, a többi csak ezután jön. Elfelejtettem, hogy ezeket az állapotokat másképpen is megteremthetem. Hiszen ha ezekre vágyom igazán, akkor a körítés mellékes. Akkor az is előfordulhat, hogy mindenféle tárgy, esemény, kapcsolódás nélkül is létrejöhet mindaz, amit fent felsoroltam?

Igen! Pontosan ez a lényeg. Túlnézni a körülményeken. Mi az az állapot, amire vágyom? Ugyanis azt nemcsak egyféleképpen hozhatom be a világomba. Ha egyetlen egy úthoz ragaszkodom görcsösen az olyan, mintha egy ezer irányú elágazásnál csak egyetlen lehetőséget vennék észre. És hiába villogna ott még megannyi másik ösvény, a nézőpontom, miszerint nekem csak az az egy út jó elvakítana. Vakká tenne minden másra. Vakká tenne a lehetőségekkel szemben.

A körülmények kitalálásának akarása csak egy olyan dolog, amit végül elengedtem. Nem akarom kitalálni a hogyant. Érzem, hogy mi az az energia, amire vágyom, ha érzem az egyet jelent azzal, hogy már itt és most képes vagyok érzékelni, azaz önmagamban létre is hoztam. Az pedig, hogy ez végül milyen formában, milyen díszlettel jelenik meg majd az életemben teljesen mellékes. Mert az, amire ténylegesen vágytam ott lesz bennem, eltörölhetetlenül.